Bistei Miklósné
 Civil élet Füzérradványon a II. világháború viharai alatt

1944-ben én tizenhét éves voltam, kistestvéremmel és anyámmal együtt éltünk Fűzérradványban. A paplak szomszédságában volt az akkori házunk, nem messze attól a helytől, ahol mostan lakom. A későbbi férjem, aki akkor még csak udvarolt nekem, hál Istennek itthon maradt velünk, amíg csak tudott, de édesapámat már ’44 előtt elvitték ki a frontra. Apám sokszor írt nekünk, így viszonylag nyugodtak voltunk felőle. Őt valamikor ’45 eleje fele fogták csak meg valahol Mármarossziget térségében, és vitték hadifogságba. Itt Fűzérradványban a német katonák voltak az elsők, akikkel szembetalálkoztunk. Azok nem voltak itt valami hosszú ideig. Körülbelül egy hónapot lehettek itt, aztán átadták a helyüket a magyar honvédeknek.

Őket itt a mostani Táncsics utcán lévő házakban szállásolták el, meg volt még valami katonai laktanyaszerű a Kánya-hegyen is. Aztán voltak itt még a bózsvai szállásokról is magyar honvédek. Ők a most már házakkal beépített újsoron állították fel az ágyúkat. A legtöbb katona viszont a mostani ifjúsági tábor épületében volt elszállásolva minálunk. Annyi katona lepte el akkor a falut, hogy megszámolni sem tudtam őket. Jöttek lovas szekerekkel, meg gyalogosan is. Ha nem voltak legalább háromszázan, akkor talán egy sem volt itt. Amikor eljött az év vége, már sokszor lehetett hallani az orosz repülőgépek zúgását is. Éjszakánként rengeteg Sztálin-gyertyát dobtak le, és akkor aztán olyan világos lett tőlük, hogy még a szögeket is lehetett látni az udvaron.

A pontos harci eseményekről én nem igen tudok, mert anyám féltett engem és nem engedett ki a faluba. A későbbi férjemet, Bistei Miklóst a németek elvitték leventének, mielőtt megérkeztek volna ide az orosz katonák. Na nem csak őt vitték el, hanem jó pár fiatalt is. Ha jól tudom Göncnek vitték őket, onnan meg kimentek a frontra. Ő három év kilenc hónap hadifogságot kapott miatta, de szerencsésen hazaérkezett utána. December közepére már nagyon közel zajlottak a harcok. Nem voltak olyan nagy lövöldözések, inkább védekeztek a magyar katonák, no meg a lövegekkel folyamatosan lőtték Radványt. A legtöbb találatot a bózsvai hegyeknél elhelyezett ágyúkból kaptuk. Mi addig nemigen tudtuk, milyen tűzereje van egy ilyen ágyúnak. A faluban lévő magyar ágyúk is sokat szóltak közvetlenül a bevonulás előtt. Mindig kiáltottak, hogy nyissuk ki az ablakokat, nehogy betörjenek. De a legrosszabb az volt, amikor már ezek az ágyúk minket lőttek, mivel a front már a faluban volt. Pedig nehezen tudtak betörni ide az oroszok, ha jól emlékszem két hét is eltelt mire áttörték a magyar vonalakat. Még november körül történt, hogy valamilyen orosz gépet lelőttek itt a határba, és lezuhant valamelyik szántóföldre. Később, ugye amikor jártak ki az emberek megnézni mi is történt, mindig elhoztak ezt-azt belőle. A falusi fiúk sok gyűrűt készítettek a repülőgép roncsaiból. Na, máskülönben itt nem sok légitámadás volt. Az orosz gépek is inkább a füzéri vár fele köröztek, és azokat a területeket lőtték.

Én anyámmal meg a kistestvéremmel két hétig bujkáltam az egyik radványi pincében. Ha kimennek a faluba, még mindig láthatják, hogy mennyi pince van itt. Az állatokat viszont mindnyájan kint hagytuk, csak etetni jártunk ki őket. Az egyik ilyen alkalommal mikor anyámmal feljöttünk megetetni a malacokat, hát a fejünk felett elhúzott egy rakéta. Egyenesen belefúródott a pap pincéjének a falába, de nem robban fel. Gondolhatják, hogy megijedtük, amikor meghallottuk a süvítését. Nem sokkal később, ugye megnéztük hogy mi is az pontosan. Hát, ahogy beleállt a pincefalba, láttam, hogy lóg le róla egy olyan érme amit az oltárszentségnél használnak a templomban. Valószínű, hogy Bózsváról akaszthatta rá valamelyik honvéd. Sokáig megvolt nekem az érme, csak mikor felépítkeztünk hát valahová elkallódott. De a legrosszabb csak ezután jött.

Megjöttek az oroszok. Azoknak aztán minden egyenes volt. Jöttek azok árkon-bokron át. Beköltöztek a kastélyba és eltüzelték azokat a szép bútorokat. A lovakat is bent tartották a folyosókon. Az akkori tanácsos elmenekült a németekkel együtt, így az ő házába is betelepedtek. Ott is darabokra törtek aztán mindent. Amikor elmentem néha a ház előtt, hát olyan dübörgést lehetett hallani, hogy csak, na. A tisztelendőnek a nyakából kiszedték a papai sálat, felvágták darabokra, és azzal díszítették fel a karácsonyfát. Az egyik orosz katona egyszer felkapta a kistestvéremet, aki akkor csak négyéves lehetett, a puskatust a fejéhez tartotta, és elkezdett hadonászni vele. Azt akarta megmutatni, hogy a magyar katonák miket tettek kint az orosz gyerekekkel. Anyám igen sírt, meg jajgatott hogy hagyják békén, és csak annak köszönhettük, hogy nem bántották szegénykét. Nagyon rossz világ jött ránk, és itt is maradt olyan két hónapig. Mindent összeszedtek, amit csak értek. Alig maradt valamink, amiből élni tudtuk a háború után.

Itt a faluba a temető melletti árokba temettek el pár katonát, volt bennük magyar is, meg német is. Később mikor vége lett a háborúnak kihantolták őket, és elvitték le Pálházára a tetemeket. Valószínű ott lettek megint eltemetve. A környékről ugye én nem sok mindent tudok mondani, mert anyám nem is igen engedett ki engem, meg én magam sem mertem akkoriban olyan sokat sétálgatni. De itt Radványban igen sok háznak a falát vitték ki a lövedékek. Sok család maradt akkor itt utána hajlék nélkül.  

Rögzítette: Bréda Dávid
Elmondta: Bistei Miklósné
Rögzítés időpontja: 2009?
Születési idő: 1927. 07. 13
Település: Füzérradvány