Szűcs László
Civil élet Pálházán a II. világháború viharai alatt

Apámat még 1939-ben elvitték katonának, így anyámmal és a testvéremmel maradtam a háború végéig itt Pálházán. 1945 késő őszén láthattuk ismét apámat, amint az orosz hadifogságból hazatért a Szűcs-tanyára. Kétszer megjárta a Dont, végül mint hadtápos esett fogságba valahol a front környékén. Szerencsésnek mondhatta magát, mivel szakács volt, így nem kimondottan gyalogsági szolgálatra osztották be. Nagyapám még az első világháborúban szolgált, így ő már nem vonult be a 40-es években.

Mi a testvéremmel először 1944 nyarán vettük észre, hogy valami nincs teljesen rendbe, mivel sorra jelentek meg a munkaszolgálatosok és Pálházától Nagybózsva irányába lévő Szár-hegyen. A kovácsvágási területeken egymás után alakították ki a gyalogsági futó- és lövészárkokat. Széphalom végében is rengeteg tankcsapdát állítottak fel a patak mentén, a regmeci és vilyvitányi mezőket is teleásták hasonló árkokkal. Ekkor már lehetett hallani híreket, arról hogy összeomlott a keleti front, és hogy nemsokára szembe kell néznünk az orosz, majd később megtudtuk, a román hadsereggel is. Tudtuk már hogy a magyar csapatokat a németekkel egyetemben kiszorították Erdélyből, és hogy a háború folyamatosan Magyarország felé tolódik.

Pálháza már akkor is igazán forgalmi csomópont volt, valószínű azért védték a környező magaslatokat. Itt ágazik el az országút Kőkapu és Hollóháza irányába, valamint az ez egykori kisvasút útja is, mely akkor még áthaladt a településen. Személyes emlékeim közzé tartozik, hogy a magyar katonák a mi házunknál állítottak fel néhány légvédelmi löveget. Az első keretben lévő körtefák közül ki is vágtak egyet, annak a helyén állt az egyik löveg, míg a másik a ház mögötti gyümölcsösben volt. Azt hiszem még talán három légvédelmi ágyú volt a pékségnél felállítva, és a mostani művelődési háznál is egy. Akkor ott iskola állt, valamint a régi rendőrség épülete. Egyéb nehézfegyverzetre nem igazán emlékszem, már csak a Zemplénben elkezdett harcok után láttunk jó sok lovas kocsit, amiken a lőszerutánpótlást szállították Újhelybe meg a Tisza felé. Ha jól emlékszem akkor Simon József nevű katonaember volt megbízva a falu körüli védelemmel, az ő emberei számos tankcsapdát ástak a perlitörlőnél és végig a radványi úton. Az út mellet lévő fenyőfákból vágtak ki egynehányat, és fektették őket keresztbe, hogy minél nehezebben jussanak el az orosz katonák Pálházára. A Simon bácsiról még annyit hallottam később, hogy részt vettek Hollóházánál az orosz tankok kilövésében, de ezt én saját szememmel nem láttam, csak hallomásból tudom.

Karácsony előtt aztán megindultak a lövöldözések. A faluban nem igazán voltak tűzharcok, inkább a légvédelmet használták az átvonuló gépek ellen. Anyámnak mindig szóltak, hogy nyissa ki az ablakot mielőtt elkezdtek lőni, nehogy kitörjenek a hatalmas robbanásoktól. Gépeket nem emlékszem, hogy kilőttek volna le, de ezt sem merem biztosan állítani, mivel elég fiatal fiúcska voltam. Fűzérradványról és Alsóregmecről hallottuk, hogy ott sikerült feltartani pár napig az oroszokat, és csak nagy nehézségek árán tudtak áttörni a magyar és német állásokon. Radványban legalább egy ház találatot kapott, amiről én biztosan tudok.

Karácsony Viliakor már az ablakból láttuk, ahogyan a sötét úton végighaladnak a lovas kocsik, harckocsik mind-mind orosz katonákkal, lőszerekkel megrakva. Később már megtudtuk, hogy szinte harc nélkül feladták a németek Pálházát, és visszavonultak a hegyek felé, Hollóháza irányába. Filkeházán a közúti hidat fel is robbantották, de nem sok eredménye volt már annak.

Később nagyapámmal jó párszor láttuk a híd romjait, mivel Filkeháza határában is volt a családnak néhány szántója, és míg helyre nem állították a hidat, mindig kerülve kellet mennünk dolgozni. Úgy tudom Hollóháza felett voltak igazán nagyobb összecsapások, mivel az már egészen fent van a hegyekben, és onnan már nincs messze Kassa.

Itt az oroszok nem sokáig időztek, egy két éjszakát voltak csak a falunkban, de körülbelül hat embert hagytak itt, akik inkább csak olyan műszaki feladatokat láttak el. Volt egy pár lovuk meg szekerük hozzá, itt voltak elszállásolva az egyik falubeli házában. Állandóan a telefonpóznákon mászkáltak, gondolom mivel karbantartották a vezetékeket. Még a következő év nyarán is biztosan itt voltak mert emlékszem rá hogy sokszor lejártak fürdeni a Bisó patakba. Egyszer mikor meglestük őket, hogy mit csinálnak az egyikük hozzánk is vágta a szappanát. Mi felkaptuk a szappant, és elszaladtunk vele. Akkortájt a falu még nem volt ennyire kiépülve, az utolsó ház, azt hiszem, a mostani patika volt, és talán a Sport úton volt egy-két ház már megépítve.

Az új orosz parancsnok, aki a falut irányította, abban a pár napban az akkori sportpályát jelölte ki temetőnek. Eredetileg a patika melletti területet javasolták neki, de ő csak a pályát akarta. Ide hozták le a hegyekben megölt orosz katonák holttesteit. Lovas kocsikon szállították őket faládákban. Volt már köztük jó pár, amelyik oszlásnak indult, elég fertelmes szagot árasztottak a ládák. A faluban nem sokkal később a tífuszjárvány is kitört emiatt. Ha jól emlékszem egészen 1957-ig nem is volt sportpálya a faluban, mivel csak ekkor exhumálták ki néhányukat, és készítették el a mostani síremléket a szökőkút mellet vagy 20-30 méterrel odébb. Ki tudja még mi maradhatott odabenn a föld alatt? Halott német katonákra nem nagyon emlékszem, de attól függetlenül biztosan lőttek meg néhányat közülük is. A magyar katonákból a Péteri Pál bácsi pajtájában találtak egyet valamelyik reggel. Az öreg, amikor reggel ment a jószágot kiengedni, egy katonát talált meghalva a jászol alatt. A házuk a mostani Rózsa utcában volt, ahol most a posta is működik. Érdekesség, hogy még a következő év tavaszán a Mizsák Gyula a filkeházi gödörközben talált rá két magyar honvéd holttestére. Még szegények mellet ott hevertek a fegyvereik meg a lőszereik. Gondolom, hogy a télen meglőhették őket, aztán meg tavasszal az olvadáskor kerültek elő, én csak arra emlékszem, hogy rengeteg ember állt az út mellet, amikor kiemelték a maradványaikat a gödörből. Ez a három ismeretlen magyar katona van eltemetve a pálházi temetőben, a sírjuk a mai napig megvan még.

Érdemes még arról is pár szót ejteni, hogy a nemrég átépített könyvtár helyén voltak a magyar hadifoglyok bezárva, amíg el nem szállították őket innen. Nem sokat voltak itt, szerintem 2-3 napot összesen. A helyiek száraz kenyeret dobáltak be nekik a kerítésen át, mivel egyéb élelem nem igen volt akkoriban. Amikor az egyik kenyérdarab beesett a kerítés és az ablak közzé, az egyiküket derékig kilógatták az ablakon, úgy mászott ki az ételért. Ez az egyik legtisztább emlékem a magyar katonákról. Az oroszoknak is volt itt sokáig egy hibás tankjuk, az Illés Bertalanék udvarába. Oda vontatták be, és évekig ott is állt, míg el ne jöttek érte, és lángvágókkal darabokra nem szedték, valószínűleg az oroszok.

Akkoriban katonakorház is működött itt, mind a német, mind az orosz megszállás idején, a mostani rendelőintézet területén, ide hozták be a sebesült katonákat a Felső-Hegyközből is. Végeredményben Pálháza nem sok részt vett ki a harcokból, inkább stratégiailag volt fontos a közlekedésben. Újhely irányából és a Korom-hegy irányából érkező oroszokkal szemben annak a pár száz katonának nem sok esélye lett volna a viszonylag nyílt terepen, feltehetőleg ezért is vonultak vissza Hollóháza- Kéked irányába a németek, és ásták ott be magukat.

Innét a falunkból is elvittek néhány embert a frontra. Voltak köztük egészen fiatalok is mint a Palágyi Ernő, aki talán tizenhat-tizenhét éves lehetett, de volt köztük már az apámmal egyidős is. Nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy ismét magyar földre léphetett a háború vagy a fogság után. Én csupán 9 éves voltam akkor, mivel 1935 októberében születtem, de vannak emlékek, amiket már nem tud elfelejteni az ember azokból az időkből. Hála Istennek Pálháza megmenekült a nagyobb pusztulástól, és az átvonuló katonák sem fosztogattak annyit, mint talán máshol. De tőlünk nem is olyan messze a Korom-hegynél vagy akár Újhelyben is sokkal nagyobb árat fizettek a magyar katonák és lakosok egyaránt. Hát ez volt az én történetem, és ezek voltak az én emlékeim a második világháborúról.  

Rögzítette: Bréda Dávid
Elmondta: Szűcs László
Születési idő: 1935. október
Település: Pálháza