Harda István
A front Pusztafalun

 
1930-ban születtem, így alig 15 éves voltam, amikor szembe kellett néznem a háborúval. Pusztafalu egy kis eldugott falu volt, és az is amióta az eszemet tudom. Így elég nagy feltűnést keltett az a rengeteg német katona, akik megjelentek 1944 őszén a faluban és a környező területeken. Én gyermekfejjel nem igazán érthettem mit is fognak itt előkészíteni, de nagy igyekezettel néztük végig a több száz munkaszolgálatost, amint gyalogsági árkokat ásatnak velük több kilométer hosszan a falu alatt elterülő réteken, egészen Fűzérkajata határáig. Ha valaki járt már Pusztafaluban egyből szembetűnhet neki, hogy a falu bizony elég nagy gödörben fekszik, és a körülötte levő hegyek egy-két helyen akár 6-700 méter magasságig is felérnek. Ez a falu a Hegyköz vége, innen északra már Szlovákia fekszik, de a tőlünk észak-keletre elterülő hegyek mögött volt az igazán fontos dolog: Kassa. Nagy meglepetésre szolgált a falusiaknak, hogy a katonák képesek voltak beásni magukat ezen hegyeknek a csúcsaira. Számos helyen a meredek lejtőkön is megszámlálhatatlan sok árok, megfigyelő állás, gyalogsági sánc húzódott. A Meleszke, Sólyomkő, Borjútanya, Tolvaj és Hársashegyekben valamint a faluban több mint 300 német gyalogsági katona vette be magát. A főparancsnoki szállást a falu legmagasabb pontján lévő és egyben majd legutolsó házába létesítették. Mondani sem kell az élet alaposan megváltozott a következő hónapokban.

A ma már kétszer akkora falu szinte minden házába német katonák lettek elszállásolva. „Gazda kifele!”- hangzott németül a kiáltás. Egy-két szomszédunknál akár hét katona is aludt éjszakánként. Ha nem volt elég a hely, akkor szalmát hoztak be, és azon aludtak. Egészen novemberig fontosabb események nem történtek. A német hadvezetés kiépítette a kommunikációs vonalakat, egy rádióadó volt a főparancsnokságon, egy pedig feljebb a Hársashegy lábánál. Erről a pontról teljesen be lehetett látni észak-kelet felé a tőketerebesi síkságot. Lehetett látni Kozmát, Szaláncújvárost, Zemplénruszkát, sőt magát Tőketerebest is. A 10,5-es lövegeket közvetlenül a kertünk végébe telepítették, egy kőbunkerrel egyetembe. Azért volt jó választás a faluba elhelyezni ezeket, mivel maga a település a terebesi síkságtól, és így a közeledő ellenségtől is jó 50 méteres mélységben fekszik, ezért nem tudták kiszúrni a lövegek pontos helyét.

Az egyik novemberi éjszakán repülőgépzúgásra ébredtünk fel, én és a bátyám. Kimásztunk az ágyunkból majd az udvarra érve hallottunk egy hatalmas robbanást. Később megtudtuk, hogy egy német repülőgép, valószínű felderítő gép volt, csapódott neki a Hársashegy gerincének, mivel túl alacsonyan szállt. Azt hiszem négyfős legénység volt a gépen, és közülük csak egyiküknek tört el a lába. A többiek épségben megúszták a zuhanást. Mivel a sötétben nem igazán tudtak tájékozódni, ezért csak a kutyaugatás után tudtak menni, így eljutottak Kolbására. Ez a falu ma már szlovák területen található, körülbelül Pusztafalutól 6-7 kilométerre keletre. Én magam a roncsot sohasem láttam, de a falusiak közül többen beszélték, hogy látták amint a gép becsapódik és kigyullad. Most így visszagondolva nem sok mindenről maradtam le, mivel alig pár nappal később megindultak első összecsapások.

 Emlékszem, december volt már mikor feldördültek a lövegek hangjai. Naphosszat, megállás nélkül lőtték vele a felettünk elterülő síkságot, nedves rongyokkal kellett a csöveket hűteni nehogy túlhevüljenek. Az egyik alkalommal, mint kíváncsi fiatal kimentem a kertünk végébe megnézni hogyan is működik a löveg, pár német katona állt körülötte, és amikor megtöltötték, befogták fülüket a zaj miatt. Ahogy rám néztek, elkezdtek nevetni mert látták én nem takarom el a füleimet, de nem sokáig tartott a nevetés, mivel a Tolvaj hegy irányból feltűnt egy kis vadászgép, és elég meredeken elkezdett süllyedni felénk. A németek bemenekültek bunkereikbe, én pedig látva a gépet, futni kezdem a házunk felé. Amint elértem a házunkhoz közeli nagy öreg almafát, hallottam amint kerepelve elkezdett a repülő tüzelni, nem mertem hátranézni csak minél hamarabb haza akartam jutni a biztonságot jelentő házunkig. Amikor beértem az udvarunkra és végre fedezéket találtam, a vadászgép átzúgott a csűrünk felett, milliónyi töltényhüvely zuhant rá a cserepekre, és szóródott szét a szénába. Csak kiabáltam és üvöltöttem anyáméknak, hogy itthon vagyok, nincs semmi bajom.

Német katonát december 10-e körül láttunk utoljára a faluban, akkorra már kénytelenek voltak visszavonulni a hegyekbe, mivel a puskaropogást már nagyon közelről lehetett hallani a falu határából. A parancsnoki állás felkerült a Púporka hegy gerincére, ami körülbelül két kilométerre van a falutól, olyan 200 méter magasan helyezkedik el észak-nyugati irányba. A maradék német katonák is beásták magukat a tőlünk nyugatra lévő hegyekbe. Ezek azok a hegyek amelyeknek a vonulatából nő ki a Nagy-Milic. Ekkor tudtuk meg a faluban hogy Tőketerebes környékén közel 2000 magyar katona adta meg magát, valamint az oroszok már az Izra tónál is felszámolták a német lövegeket.

Amikor először láttam szovjet katonát még kora reggel volt. Ránk nyitotta az ajtót, mire a bátyám álmosan és viccelődve odaszólt neki: „ Mi van Soldat? Erre a mondatra az orosz katona nagyon megharagudott, és ha nincs jele a szlovákul tudó szomszédasszonyuk, akkor lehet hogy nem élnék sem én, sem a bátyám. A legjellegzetesebb dolog amire emlékszem, hogy az oroszoknak nem igazán volt idejük megpihenni, mivel szó szerint 50 méteres távolságot tartva fésülték át német katonák után az egész területet, míg el nem értek Pusztafaluig. De mikor a falut elértek, akkor ütköztek az első nehézségbe.

Mivel ők kelet felől érkeztek, és már jó ideje sík terepen meneteltek, nem igazán volt alkalmuk már jó ideje nehezen bevehető területtel találkozniuk a Gizella állás mentén. De itt pár kilométerrel a nagymihályi végpont áttörése után 300, a hegyekbe jól beásott némettel találták magukat szembe. Az oroszok nagy része, a falu házai között, gyalogsági ásóval kivájt gödrök fedezékébe húzta meg magát. Innen próbálták bevenni a közeli magaslatokon kialakított német állásokat. Néhány dologra még most is tisztán emlékszem, az egyik hogy minden falubeli elbújt a pincékbe vagy házukba, mivel nem tudtuk hogy az oroszok mit is látnak majd bennünk, ellenséget vagy „felszabadított” embereket, de amikor kibújtam a családunk fedezékéből, megpillantottam néhány szekeret. Lassan mentek végig a házunk előtt, a tengelyire helyezett két fagerendára, rengeteg katona holteste volt ráfektetve.

 Egy másik dolog, pedig az, hogy az úgynevezett Bujdon kertben felállított orosz géppuskafészek, amint elengedett egy sorozatot a hegyek felé, a következőt már ő kapta. Ahogy eltelt a nap, már Pálháza irányából is orosz tankok vonultak végig Füzérkomlós felé. Az orosz parancsnok egy jól megtermett ember, nálunk rendezkedett be. Egyik alkalommal amint távcsövével végigpásztázta a hegyet, éppen odább fordult, amikor is egy puskagolyó süvített el mellette, és törte ki az egyik ablakunkat. Nem sokkal később már mosolyogva mondta nekem „Budapest nyet, Budapest nyet!”, és az ujjaival egy ikszet mutatott maga elé. A következő reggelre már az orosz katonák nagy része továbbállt a hegyek irányába. Az éjszaka folyamán sikerült felkúszniuk néhányuknak a német parancsnoki állásokhoz, és ott megölni a német parancsnokot. A többi német a Perecse felé hátrált, és tűnt el a Nagy-Milic irányába.

Amint elcsitultak a lövöldözések nekiindultam barátommal szétnézni a környéken. Ahogyan a Tolvaj-hegy irányába haladtunk mindenfelé töltényeket, fegyvereket, golyók által széttépett fákat láttunk. Eszembe jutott, hogy milyen jó lenne egy német bakancs nekem. Nekiindultunk hát egy jó hét-nyolc kilométeres útnak a német és orosz katonák nyomába. A táj elég sok helyen fel volt ásva, elhagyott lövészárkok, szétszórt hüvelyek, szerszámok, és rengetek szétroncsolt fadarab hevert mindenütt. Egészen s csata-réti házig elmentünk, de egyetlen halott német katonát sem találtunk. Visszafele viszont nagyon érdekes dologra találtam. A parancsnoki sánc mélyén ott hevertek szétszórva a német parancsnok iratai, fényképei, és rakétapisztolya. Ezeket megtartottam magamnak. Sajnos az évek folyamán szétszóródtak ezek a tárgyak, így mára már csak emlékeimben léteznek. Életem talán egyik legszörnyűbb élménye csak ezután következett.

Amint a falu fele ereszkedünk a parancsnoki állástól, megpillantottunk egy halott orosz katonát, aki a hasán feküdt. Barátommal eldöntöttük, hogy enyém a bakancs, övé a zubbony. Amint fölé hajoltam, átfordítottam a hátára, hogy le tudjam húzni a bakancsát, ránéztem az arcára. Iszonyatos látvány volt, amint hamuszürke üveges szemeivel engem bámult. Ijedtemben hazáig szaladtam és mondtam is a barátomnak, hogy felőlem az övé lehet a bakancs is, a zubbony is, csak soha többet az életben, ne kelljen ilyet látnom. A következő három hétben nem is tudtam szinte semmit megenni. Anyám bármilyen ételt rakott elém, mindig a halott orosz katona arca tűnt fel előttem.

Nem sokkal később elmentünk a Füzérkomlós irányába is szétnézni. Itt halad végig Sátoraljaújhelyből az országút, és megy Hollóházán át Kassa felé. Az orosz harckocsik végeláthatatlan sora tűnt fel előttünk az úton. Az útmentén döglött lovak és széttört kocsik hevertek mindenfele. Szinte egymást érték a tankok, úgy vonultak a Hernád völgye felé. Nem sok mindent tudtunk meg akkor, hogy mi is történt pontosan Pálházán vagy a környékén, de hallani lehetett ezt-azt, amit az emberek beszéltek. Itt Pusztafaluban mi tanúi lehettünk mindkét hadsereg tetteinek. Láthattuk az elkeseredett magyar katonákat, amint megadták magukat, és amint néhányukat agyonlőtték a paplak udvarán. Láttuk a németeket amint szinte lehetetlen helyeken képesek voltak megtartani állásaikat. De láttuk az orosz haderőket is, hogy miként vonultak szinte homlokegyenest végig az egész Hegyközön, nem kímélve se embert, se muníciót. Hogy hányan haltak meg a környező hegyekben, megbecsülni sem lehet. Sok összecsapásról nem tudnak csak azok, akik részt vettek benne. De az biztos, hogy nagy árat adott a falu a háborúért. Hisz rengeteg rokon, barát, ismerős maradt szlovák területeken, vagy halt meg teljesen ártatlanul, itt a faluban is legalább két embert lőttek meg véletlenül. Nos, hetvenegynehány év távlatából így történtek itt a dolgok, és így éltük meg mi pusztafalusiak a történelmet.

Rögzítette: Bréda Dávid
Rögzítés ideje: 2005. 09. 28
Elmondta: Harda István
Születési idő: 1930.
Település: Pusztafalu