Hutkai Andásné
A front Pusztafalun
 

„Milyen volt 17 évesen átélni a világháborút?” - tettem fel a kérdést.
„Veszélyes!”- hangzott a válasz rá.
Én már tizenhét éves voltam, amikor itt a falunkban először bevonultak a német katonák. 1944 nyaráig csak hallomásból tudtunk a frontról, az oroszokról meg minden egyéb háborús dologról. Sok fiatalembert elvittek még 43-ban a Donhoz, de nem lehetett mindezidáig megérezni vagy megérteni, hogy mi is az, amikor a saját házunk táján folynak az események. Már a nyár közepétől szállították át a falun a katonai szekereket meg teherautókat, amik tele voltak katonákkal meg valószínű fegyverekkel. Ezeket egyenesen Terebeshez vitték, gondolom a vasutat meg az országutat akarták megvédeni velük. Most már ugyan szlovák terület, de annakidején még mind magyar falu volt Kolbása, Biste meg a Szalánchuta is. Ezeken a részeken ásatták ki a sáncokat a katonákkal. Itt nem messze a falutól, szintén mára már szlovák részen az Izra-patak partját is telerakták bunkerekkel meg lövészárkokkal. A földbe ástak be gyalogsági ásókkal, az oldalukat kirakták kövekkel, a tetejüket meg befedték. A legtöbb ilyen lövészállás úgy volt kialakítva, hogy a német katonák bele tudtak feküdni, és úgy védekezhettek.

Mi a falu utolsó házában laktunk akkor a bátyámmal és a szüleimmel. Ezt a házat az első világháború után építettük még a születésem előtt. Szerencsénkre a mi házunkba csak német tiszteket szállásoltak el, így nem kellet attól tartanunk, hogy valamilyen gond lesz a ház körül. Bár az igazat megvallva itt a falubeliek igen jóba voltak a német katonákkal, ők nem bántottak minket, mi meg, mivel muszáj volt, megtűrtük őket. Nem voltak ilyen szerencsés helyzetbe a környező szlovák falvak, onnan ugyanis az összes élelmet elvitték a németek. A malacokat, teheneket, meg szárnyasokat is Pusztafaluba hajtották, itt meg levágták őket, és mindenféle ételt készítettek belőlük. Voltak is elegen, én magam nem tudom már megmondani mennyien lehettek, de több száz német katona aludt azokon az éjszakákon a faluban.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de mindösszesen egyetlen német katonáról tudok, akivel gond volt, valamilyen felderítő volt, úgy mondták később. Az egyik nap, amint épp a dombról jöttem lefelé az utcán, ez a katona elkezdett kerülgetni engem. Én nagyon megijedtem, mert elég sok mindent hallott akkoriban az ember, és elbújtattak az egyik padláson jó pár falubeli asszonnyal meg lánnyal együtt. Igen ám, de valahogyan megtudta, hogy ott fenn a padon bujkálunk és utánam jött. A villanylámpájával végigpásztázott a padon, és mit ad Isten pont engem szúrt ki a sok lány közül. Lecibált a padról, de úgy húzott, hogy a felső ruhám mind szétszakadt rajtam, és azt akarta, hogy hordjak szénát a bunkerbe. Na amikor behordtam neki, leültem az udvar végiben, és akkor azt akarta, hogy csókoljam meg. Ekkor a bátyám, hogy honnan azt nem tudom, előhozott egy szivart és meggyújtotta neki. Én ekkor hirtelen felugrottam, elszaladtam. Mivel már tél volt, reggelre fagyott is, amikor átszaladtam a gerendákkal kirakott hídon, az egyik lábam beszorult az egyik hézagba, ami a fagyás miatt keletkezett a fán, és elestem. Abban a pillanatban egy golyó süvített el a fejem fölött, én felugrottam, és végigszaladtam a főúton egészen a templomig. A második, meg talán a többi golyót is a Harcsárikék kertjében lévő gyümölcsfák fogták meg. Azoknak köszönhetem talán, hogy még ma is élek. Ez az ember el is került innen, aztán soha többet nem hallottunk róla.

Egyébként nagyon jóba volt az én családom is a németekkel. Mi a konyhában aludtuk, én a kemence fölött, anyámék meg egy kisebb ágyon. A tisztek az első szobában aludtak, oda vitték be a rádiókat is. Egyik este, amikor már az oroszok nem voltak mesze, és már lőtték a falut is, valamelyik szomszéd kertbe csapódott be egy bomba. Az egyik német meg azt mondta nekem erre, hogy „ Maria, ruszki puska.” Én meg mondtam, hogy inkább hagyja abba a mosakodást, mert éppen az arcát mosta. Ő meg csak annyit mondott, hogy „ Itt kaput, ott kaput.” és meghúzta a vállát. Nem is igen várták meg ők az oroszokat, már amikor lehetett elvonultak innét fel a hegyekbe.

A mi házukba volt egyébként kialakítva a rádiós állomás. Innen hosszú kábeleket húztak ki az erdők fele, meg a Bujdon kertben lévő három-négy bunkerhez. Teherautókon hozták ide olyan nagy hengereken, amit aztán katonák gurítottak végig a Bika réten át, egészen fel a Bánya-oldalba, meg még ki tudja hová. Sokszor este, mi fiatal cselédek felmentünk erre a rétre és láttuk, ahogy a németek szénabálákat égetnek és „Sztálin-gyertyákat” lövöldöztek fel az égre. Úgy világították meg azt a nagy rétet, hogy lássák mi is történik az éjszaka.

Még ide tartozik az is, hogy akkoriban a trágyát a faluból a mostani határhoz hordták ki lovas szekéren. Ahogy leöntötték a földek szélére, a trágyadombok a magasból úgy néztek ki, mint azok a lőállások, amiket a németek ástak. Jó néhányszor megtévesztette az orosz repülőgépeket a látvány, sokszor lőtték a kivitt trágyadombokat is az igazi lőállások helyett. Egyébként decemberig nem igen voltak nagyobb dolgok itt sem.

Egyik este nekicsapódott egy repülőgép a Bánya-oldalnak, valamilyen német szabadcsapatok voltak rajta, de nem igen sérültek meg. Még amire nagyon jól emlékszem, hogy mennyi finom ételt készítettek itt minálunk a sparherthon. A kertünkben talán nem is volt olyan fa, ahova ne akasztottak volna ki szalonnát. Még mindig meg van az asztal, amin a húst darálták le a fasírthoz. De nem akármennyit készítettek, halomba darálták le a sok disznóhúst. Volt is miből hisz a szlovákoktól szinte mindent elvettek. A padláson tartották a katonazubbonyokat. Emlékszem, hogy belülről bárányszőrmével volt kibélelve, és hogy mennyi tetű és rüh volt bennük. Hiába rakták ki őket a padra, az a sok élősködő csak nem akart kimenni a kabátokból.

Volt egy igen kedves katonaember is közöttük, olyasmi idős menyasszonya lehetett, mint akkor én voltam. Állandóan mutogatta a lány képét nekünk, és azt mondta, ha vége a háborúnak, akkor majd felkeres minket, mert hogy igen megszeretett bennünket. Azt hiszem Finner Jakabnak hívták, már így magyarosan, és Münchenből származott. Soha többet nem hallottunk róla egy árva szót sem, miután kivonultak innen.

No, decembertől aztán megváltozott minden, egyre többet lehetett hallani az ágyúk lövését, az oroszokét is, meg a németekét is. A kutyák úgy elbújtak az ólak alá, amikor szóltak, hogy még gereblyével sem lehetett kiszedni onnan őket! Állandóan kiáltottak, hogy „Obfire!” mielőtt lőttek volna. Amikor már igen közel jártak az oroszok, egyre többször kapott találatot a falu is. Sok bomba csapódott be a focipálya mellet, mivel abban az irányban voltak a lövegek, meg a bunkerek. De a Hutkai Zoltánék méhesét is találat érte, és a tehenük meg is döglött, amikor felrobban a bomba. A Farkas Gyuláékhoz is beesett egy lövedék. Ott minden ablak kirobbant a légnyomástól, ha jól tudom.

Amikor a faluból kivonultak a németek, nem igen tudom merre is mentek, nagy részük a hegyekből lövöldözte az oroszokat, voltak, akik Komlósnak indultak meg. Azt hallottam, hogy igen sok katona esett el Szalánchuta körül a hegyekben, de itt én nem tudok halálos áldozatokról. Az is igaz, hogy lányként nem nagyon mertem nézelődni, mert a vége fele már elég veszélyes volt a faluban maradni. A német lövegek teljesen lerombolták Kis- és Nagyazart. Mindkét falu mára már szintén Szlovákiában található, hogy mi a mai nevük azt nem tudom. A háború után láttam, hogy az ottaniak sokáig barakkokban éltek, mert nem volt hol lakniuk, még újra nem építették a házakat.

Elég nagy fordulat következett aztán be decemberbe, az a rengetek orosz, meg még ki tudja milyen katona, elárasztotta a falut is, meg a környéket is. Ők már nem voltak annyira barátságosak, mint a németek. A Brúgós Maris néni házában nagyon jól emlékszem, amint három magyar katonát halálra vertek a puskatusokkal. Kiverték a szemüket meg minden, és aztán elvitték őket valahová. A szegény Andi bátyámat is majdnem agyonlőtték, ő az Ipolyságban még időben leugrott az egyik vonatról és gyalog eljött egészen Pálházáig. Csak egészen ott fogták meg őt, de mivel már civil ruha volt rajta, így azt hazudta, hogy munkaszolgálatos volt, és azért szökött meg. Így elengedték. De amikor hazaért Pusztafaluba, és meglátták az oroszok, ahogy az anyja megcsókolja, hát majdnem kivégezték a pap udvarán. A helyi asszonyok beszélték le róla a tisztet, hogy megtegye. Az oroszok elvittek mindent tőlünk. Ugyanúgy jártunk mi, mint pár hónappal azelőtt a szlovákok, nem volt se szárnyasunk, se sertésünk, se marhánk. Alig várták a tavaszt az emberek, hogy mehessenek vetni, mert gabona is alig maradt a kenyérsütéshez.

Én senkinek sem kívánom, hogy átélje azt, amit a mi családunk akkor át kellett, hogy éljen. Igen-igen keserves idők voltak azok. A németeket még csak-csak el lehetett viselni, de az oroszok semmibe sem nézték a falusiakat. Azért volt köztük is rendes ember, de a nagy része a hadseregnek csak rabolni és fosztogatni tudott. Nagyobb harcok itt igazán nem voltak, inkább az ágyúzásból kapott sokat a falunk. A szerencséje az volt Pusztafalunak, hogy a német hadsereg visszavonult és feladta az állásait, és nem pusztította el a falut, mint sok más települést akkoriban.

Rögzítette: Bréda Dávid
Rögzítés ideje: 2005. 10.13
elmondta: Hutkai Andrásné
Születési idő: 1927
Település: Pusztafalu
Katonai rang:  civil