Orosz Lajos
1944. Vilyvitány

Mi hárman voltunk testvérek. Én, az István meg a József bátyám. Őket már 1944 decembere előtt elvitték katonának. Az egyiküket Budapesten fogták el az oroszok, és vitték egyenesen Sztálingrádba, a másikukat valahol a nyugati országhatár közelében ejtették foglyul. Én a szüleimmel maradtam a falunkban egészen 1944. december 27-ig. Akkor ugyanis a kisbíró kihirdette, hogy akik nem jelentkeznek munkára az orosz hadsereg részére, azoknak a szüleit agyonlövik. Tudtuk a faluban, hogy nem viccről van szó, mivel az egyik helyi boros gazdát, Ruzsinszky Lászlót még a bevonulásuk ideje alatt lőtték agyon. Jómagamat és hetven egynehány társamat először a szlovákiai Garanyba, majd két-három nap pihenő után a Kárpátok lábánál lévő perencsegi fogolytáborba vittek. Ezt követően még szintén gyalogosan, átkerültünk egy lengyelországi fogolytáborba, ahol sok más nemzetiségű katonával együtt várakoztunk az Oroszországba induló vasúti szerelvényekre.

Érdekes módon minket, egyszerű civil legényeket, akiknek fegyver sohasem volt a kezükben, ugyanolyan módon kezeltek, mint az elfogott német, olasz vagy magyar katonákat. Néhány nap elteltével elindult velem is a vonat, és meg sem állt az oroszországi malinki munkatáborig. Innen én már csak következő év tavaszán szabadultam és tértem haza szülőfalumba.

Az 1944-es év nyara sem volt eseménytelen a község életében. A ma már „hajózható” határfolyóként emlegetett Ronyva-patak itt húzódik a szántók végiben. A német hadsereg ezt a szakaszt nézte ki magának, és kezdte el kiépíteni a lőállásait, bunkereit. Én magam nem sok mindenre emlékszem, mert akkoriban elég veszélyes volt arrafelé kószálni, de tudom, hogy a patak partján húzódott a védelmi vonal. A német katonák nem sokáig időztek itt, mivel késő nyáron, vagy inkább a kora őszi időben, valamikor szeptember derekán el is vonultak innét, és helyükbe a magyar gyalogság vette át a védekező pozíciót. Míg a németek viszonylag gépesítve voltak, addig a magyar hadsereg csak gyalogosokból állt. A német felderítés tudta, hogy a front már újhelyi térségében van, így ők a biztonságosabb hegyek felé vették az irányt, és helyettük úgy gondolták, hogy a magyar honvédek áldozzák életüket.

A felettünk lévő Korom-hegyen volt egy katonai megfigyelőállás, onnét be lehetett látni az egész legenyei területet. No, aztán december 16-án megérkeztek az oroszok, úgy emlékszem, mintha ma történt volna. Szombati nap volt éppen, valamikor hajnaltájban tudtuk meg, hogy már elég közel lehetnek hozzánk, mivel előtte folyamatosan lőtték a falut és határát, a fűzérkajati dombokra felrakott magyar ágyúkból. Vagy négy-öt ház találatot is kapott, ha jól emlékszem senkinek sem esett baja ettől. A mi családunk személy szerint jobban félt az elaknásított részektől, mivel a házunk előtt pont egy közúti híd volt, és tudtuk, hogy a németek aláaknázták és fel is akarják robbantani, úgy mint a széphalmi kisvasúti híddal tették. A család kimenekült a kertünk végébe, lévő gyümölcsfásba, arra az esetre, ha esetleg a híd felrobbanna, nehogy mi is ott maradjunk Hála Istennek a híd még ma is megvan, mivel sikerült a falubelieknek megegyezniük a magyar katonasággal a robbantást illetően, tudtuk meg később. Hogy ezek után mi történt azt nem tudom, mert Vitányból én nem igen mentem ki sehová.

Az orosz katonák, ha lehetett rosszabbak voltak, mint a németek. Mindenfelé élelem után kutattak, kifosztották a házakat, leölték az állatokat, az emberek lábáról lehúzták a csizmát is. Hollóháza irányába vonult vissza a német hadvezetés, ott talán nagyobb ellenállás volt mint itt minálunk. Vitányba csak gyalogos oroszok érkeztek, a harckocsik az újhelyi úton vonultak végig, meg itt a határ másik oldalán a Csörgőnél. Azoknak a tüzéből mi, hála Istennek, nem kaptunk.

Azt hiszem olyan nyolc-tíz ember esett el a fronton, valamikor a Donnál történt áttörésnél. Az ő történetük kapcsolódik még személyesen a faluhoz. Az orosz átvonulás idejéből nem igazán emlékszem halálos áldozatokra. Még, ami eszembe jut, hogy nem sokkal a 16. előtt már egyre többször tűntek fel az orosz repülőgépek a térség fölött, és néhány helyen, feljebb a hegyköz irányába, ha jól hallottam, ejtőernyősöket is dobtak le. Hogy hol, azt pontosan már nem tudnám megmondani. Végül is itt a falu körül nem folytak már olyan nagy harcok, a magyar katonák is tudták, hogy veszett háborúban harcolnak. Ez a terület egy fogóba került, mert Újhely meg a hernádi rész, sőt Miskolc is akkorra már rég orosz kézen volt. A Felső-Hegyközben maradtak még utóvédállások, na meg Kassa térségében.

Nekem a legszemélyesebb élményem talán a hadifogság, amibe úgy keveredtem bele, mint akkoriban rengeteg család gyermeke. Az oroszok tiszt akkor azt mondta, hogy csak ide Szlovákiába kell átmennünk egy híd javításához, és két-három napon belül már itthon is vagyunk. A napokból viszont hónapok lettek, a pár kilométerből pedig másfélezer. Tudom, hogy mások sokkal rosszabbul jártak, hisz voltak szép számban olyanok is, akik csak három vagy négy év után szabadultak, ha egyáltalán kiszabadultak. De azért azt átélni, ami akkor történt, hát azt nem kívánom senkinek.
 

Rögzítette: Bréda Dávid
Rögzítés ideje: 2005. 10. 15
elmondta: Orosz Lajos
Születési idő: 1925.11.26
Település: Vilyvitány
Katonai rang: civil