Bodnár Albert
Szumitól Seligenstadtig
Én 1941. október 10-én vonultam be Kassára, mint hadköteles fiatalember. Akkor még nem gondoltam volna, hogy több mint négy évet fogok szolgálni. Béla öcsém is szintén besorozásra került. Kassán először alaki kiképzésen vettünk rész, megtanultuk, hogyan váljunk magyar honvédekké. Az első két-három hónapban díszmeneteztünk, majd megismertük a fegyvereket, megtanították, hogy éljük túl az ellenséges támadásokat. A háborúból akkortájt még nem sokat tapasztaltuk meg, a front mesze előttünk járt, valahol a távoli Oroszország végtelen síkságain. Mivel én gépkocsivezető voltam, ezért a légvédelmi tüzérekhez kerültem. 40 mm-es légvédelmi lövegeket használtunk.
Miután bekövetkezett a doni áttörés, mi is útnak indultunk, hogy segítsük az oroszok előretörésének megakadályozását. 1943. január 12. vagy 13-án, pontosan már nem emlékszem, indultunk útnak a frontra. Egyhetes utat tettünk meg teljes felszerelésben, mire elértük a célállomást. A vonat Szumiba vitt minket. Azt a feladatot kaptuk, hogy a fronton lévő hadosztályokat támogassuk a légvédelmünkkel, magyarul hadosztálykövetek lettünk. Közvetlenül mi nem kerültük szembe az oroszokkal, de érezhető volt a front közelsége.
Két-három hónap alatt elértek minket is, így folyamatos visszavonulásba kezdtünk. Az ütegparancsnokunk Kovács Béla volt, kit még Kassán osztottak be a felettesünknek. A visszavonulási útvonalunk Szumitól, Knotopon , Csernyigón át egészen Gomelig tartott. Majd Gomeltől délnyugatnak tartottunk, és egészen Drohobicsig vonultunk vissza. Ez a terület nagyon hasonlított a Brjanszki erdőséghez.
Itt a mi tüzérparancsnokuk találkozott egy régi pesti barátjával, aki hadbíró századosként szolgált, a neve Eiger István volt. Sajnos ez a találkozás az alakulatunkat tekintve igen csak negatív volt. Mind a ketten szerettek volna vas érdemkeresztet szerezni, ezért elhatározták az egyik éjszaka, hogy útfelderítésre vezényelnek ki minket. 1944 február 13-án történt meg a tragédia. Száz ember és három csapatszállító teherautó indult útnak azon az estén. A teherautókat a németektől kaptuk, az egyik autót én vezettem. Nem sokkal az indulás után letértünk a főútról, és egy kisebb töltésféle felé tartottunk. Itt volt egy áteresz híd, ami fel volt égetve. A teherautók megálltak, a katonák leszálltak róla, és elindultak a híd felé. Amint ráléptek a hídra, a partizánok két oldalról géppuskatüzet nyitottak ránk. Én kiugrottam a vezetőfülkéből, és lapos kúszásban elkezdtem távolodni a gépkocsitól. Azok az emberink, akik a hídon maradtak, nem sokkal a támadás után fogságba kerültek, semmi esélyünk sem volt a kiszabadításukra, olyan nyolcvan-száz méterről szórtak meg minket a géppuskások. Egy kis idő elteltével meghallottam a teherautóm motorzúgását, ahogy megállt mellettem, az egyik bajtársam belepattant és elhozta, hogy azzal meneküljünk el a támadás helyszínéről. Ha akkor nem ugrom ki a fülkéből, akkor ma nem beszélgetek itt magával.
A másik két csapatszállítót darabokra lőtték, az enyémnek a vezetőülésében hét golyót számoltunk meg később. Másnap kiderült, hogy az Eiger százados is ottmarad tizenkilenc katonával együtt. Három héttel később találták meg a német partizánvadászok azt a tömegsírt, ahová eltemették őket. Zsidó származású munkaszolgálatosokkal ásatták ki a sírt. Alsónadrágig leöltöztettek mindenkit, elvették fegyverüket, ruhájukat, lábbelijüket, úgy voltak egymásra dobálva a tetemek. Az Eiger századost kegyetlenül megkínozták, izzó parazsat tettek a mellkasára, abba halt bele. A holtesteket a drohobicsi kórházba vitték, mi mentünk azonosítani őket. Egy hosszú folyosón feküdtek egymás mellett a torzók. Végső nyughelyük a helyi temetőben lett, ahol a keresztfán, mind a húsz katona neve fel lett írva. Még egy felvétel is készült rólam, amint ott állok a keresztjük mellett, sajnos ma már nincs meg az a fotó.
A partizántámadás helyszíne
A visszavonulás feltételezett útvonala
A mi alakulatunk 1944 őszén érte el a magyar határt, Lengyelországon, majd Szlovákián keresztülvágva. Körmend térségében értük el az országhatárt. Itt végre szabadságoltak minket. Egy hónap eltávozást kaptam, ezért hazaindultam Felsőbereckibe. A hazaúttal nem volt gond, de a visszaút már hosszabb volt, mivel az oroszok már a Tisza vonalát is áttörték, és Szerencsnél nem lehetett már közlekedni, ezért Kassa felé kellett eljutnunk Miskolcra, úgy Budapestre, majd le egészen Vas megyébe. Késtem is hét napot a szabadságom végéhez képest, mivel már az utazás ekkor igen nagy nehézségek árán válhatott csak valóra.
Béla öcsém sajnos nem volt olyan szerencsés, mint én. Ő aknatalálatot kapott valahol Körmend környékén. Mivel géppuskás volt, valószínű, hogy az egyik géppuskafészekben robban fel egy akna, akkor vesztette életét. A mai napig nem tudjuk, hogy hol van eltemetve. Tizedesi rangban szolgált.
A visszatérésemet követően feloszlatták az egységemet és egy hónapig be sem öltöztettek minket. Majd ezt követően már német, három csövű Flack ütegeket kaptunk. Az új ütegparancsnok Kalinovics Béla lett, vele indultunk el Németországba. Valahol Seligenstadt térségéig jutottunk el. De az egységünkben ekkora már csak két ló volt, és a stráfos szekéren is csupán élelmiszer volt. A Duna folyása mentén egy hónapig meneteltünk gyalogosan. Csak nappal tudunk menni, éjszaka folyamatosan cirkáltak az amerikai Spitfire-ek felettünk.
Seligenstadt
Egy hónap elteltével találkoztuk először amerikai katonákkal. Nem bántottak minket, elvittek egy tanyára, és otthagytak bennünket. Két-három nap elteltével ismét amerikai járőrök érkeztek hozzánk. A puskáinkat összetörték, és hagytak élelmiszert nekünk, majd elkerültünk egy fogolytáborba, ahonnan szétszórtak minket parasztházakhoz. Én hetedmagammal kerültem egy ilyen házhoz, ahol öt hónapot töltöttem. Magyarországra ezután térem vissza, Sopronnál. Pozsonyba kellett mennünk papírokért, végezetül így tértem haza, 1945. november 8-án, négy év egy hónap és nyolc nap katonai szolgálat leteltével.
rögzítette: Bréda Dávid
rögzítés időpontja: 200?
elmondta: Bodnár Albert
születési idő: 1920.02.15
település: Alsóberecki
katonai rang: tizedes
bevonulás helye: Kassa
bevonulás ideje: 1941. október 10.
|