Palágyi Ernő
Egy pálházi levente története

 
Katonai pályafutásom 1944. december 8-án indult Pálházán. Már korábban kihirdették a horthysta katonatisztek községünkben, hogy minden 1927 és 28-as születésű fiúra besorozás vár. Anyámék nem igen akartak elengedni a frontra, ezért egy ideig anyai nagybátyámnál, Füzérkajatán bújtattak egy pincében. Mivel a front egyre közelebb került, és egyre komolyabb feladatokat jelentett a védekezés, a leventekorú fiatalokat is egyre nagyobb szigorral szedték össze. Pálházán is kihirdették, hogy akiket nem adnak elő, a szüleikre nyilvános akasztás vár. Ezért én is jelentkeztem hetedmagammal, hogy Göncre menjünk a Járási Leventeparancsnokságra.

A gönci leventeparancsnok ekkor Német Béla főhadnagy volt. Füzérről két fiút, Hollóházáról kilencet, Kishutából hatot, Telkibányáról pedig tizennyolcat vittek el leventének. Először úgy volt, hogy visszakerülök a lovas szekérrel Göncről, mivel én vittem ki a fiúkat, és a szekeret vissza kellett hozni valakinek. Szerencsétlenségemre éppen Göncön volt egy pálházi férfi, aki felajánlotta, hogy majd visszahajt vele. Így én is vonatra kerültem, és meg sem álltunk Kassáig. Kassán először a Kovács utcában található iskolában szállásoltak el minket, majd a Szent István Laktanyába kerültünk. Felszerelést még akkor sem kaptunk, sem kiképzést. 1944. december 18-án ismét vonatra tettek minket. Kivittek a kassai vasútállomásra. Míg az állomáson vártunk a sorsunkra, addig a fiúkkal azt a nótát énekeltük: „Ha bemegyek, ha bemegyek, a Hollóházi csárdába…”.

Csárdába ugyan nem, de nagyon koszos marhavagonokba raktak minket. A lovakat és teheneket éppen hogy kihajtották belőlük, mi már bent is voltunk. Olyan szűk volt a hely, hogy állva is alig fértünk el. Az utunk most Poprádra vezette. Tulajdonképpen az orosz front előtt mozogtunk végig. Poprádon megint pihenő volt. Kivagoníroztak, a vagonokat kitakarították, és ezután egy kéthetes út állt előttünk. Egy bombatámadást leszámítva nem nagyon találkoztunk ellenséges katonákkal. Valahol a német-lengyel határnál álltunk meg legközelebb. A gőzöst lecsatolták, a vagonokból kivezényeltek minket a német tisztek, és tulajdonképpen ekkor kezdődött a hivatásos katonai pályafutásunk.

Először csupaszra vetkőztettek és teljesen leborotváltak minket, mert addigra már majd’ mindenki tetves lett. Ezután megkaptuk a német egyenruhát. A tisztek SS Zutlingnak vagy Zultingnak, már nem emlékszem pontosan, szólítottak minket. Ettől kezdve ez volt a hivatalos megszólításunk. Sajnos sem az alakulat számára, sem az egység nevére nem emlékszem. Egy hónapot töltöttünk kiképzéssel. Német vezényszavakat tanítottak, fegyverhasználatot.

Utána ismét vonatra tettek, elkerültünk a Keleti-Fríz-szigetekhez, vagy ahogyan ott hívták: Ost-Frizbe, egészen a Holland határ mellé. Oldenburgban állt meg a vonat, itt kaptuk a feladatot, hogy hídőrséget kell teljesítenünk az egyik hídnál. Ezt a területet angol csapatok szállták meg. Minket kitettek mindenféle fegyverzet nélkül, hogy védekezzünk az angolok ellen.

Tulajdonképpen itt ért a háború vége. Oldenburg mellett egy gyűjtőtáborba mentünk, hátha történik majd velünk is valami. Sajnos, mint kiderült, itt a magyarokat nem nagyon szerették, ezért azt hazudtuk, hogy Kassa melletti szlovákok vagyunk. De ezek az angolok valahogy kiderítették az igazat, ezért úgymond kitettek minket a táborból, hogy irány haza, ránk nincs szükség. Itt ekkora már kilencvenhat magyar levente volt sorsára hagyva német SS egyenruhában, mindenféle papírok nélkül. Az egyikünk végül bement az oldenburgi polgármesterhez és kérte, hogy legalább szállást és élelmet adjanak nekünk, míg nem rendeződik a sorsunk. Így kerültünk egy „Gastwirtchaftba”, avagy vendégfogadóba.

Hála Istennek, néhány nap múlva egy autó állt meg a fogadó mellett és Egy Langbár János nevű, székesfehérvári római katolikus lelkész érkezett hozzánk. Ő még mint tábori lelkész teljesített szolgálatot a magyar hadsereg kötelékben, úgy került ide. Tájékoztatott minket, hogy ha haza akarunk jutni, mindenképpen angol fogságba kell kerülnünk, és egy fogolytáborba kellene eljutnunk. Úgy tudta, hogy egy egész magyar gyalogezred került angol fogságba valahol Aurich és Willhelmshaven között. Így fogtuk magunkat, elindultunk az angolok irányába. Nem sokra rá találkoztunk is egy angol őrnaszáddal. A csatornán akkor már jó néhány naszád őrjáratozott, így megadtuk magunkat az egyiküknek. Már hivatalosan is magyar hadifoglyok lettünk, és ideiglenesen kiszórtak minket a környező falvakba. Én, Tóth P. Gyulával egy Markatsmor nevű faluba kerültem egy Engel nevű családhoz. Egy nagyon szép lányuk volt, akit Gretának hívtak. Mivel se kenyerük, se tejük, se szállásuk nem volt, ezért a pajta jutott nekünk, és a kétkezi munka. Az eltöltött néhány hónap alatt megtanultam tehenet fejni, szántani és minden más földműves munkát. Tulajdonképpen jól éltünk.

Viszont sok magyar katona, zöldségeket lopott, főleg krumplit éjszakánként, amit nehezményeztek a helyiek, így egy büntetőtáborban kötöttünk ki, Birkenau mellett. Itt már keményebb volt az élet. Fa- és bádogbarakkokban laktunk, és a barakkok közepében egy vashordóban tüzelünk, nehogy megfagyjunk. Egy idő után lehetett jelentkezni fatönkök szedésére a közeli erdőkben. Jelentkeztem én is. Majd amikor alkalmam lett rá, másodmagammal megszöktem a fatönkszedésből, és vonatra szálltunk. Eljutottunk egészen Passauig az osztrák határhoz, ahol ismét jelentkeztünk egy gyűjtőtáborba, hogy haza szeretnénk jutni. Két hetet töltöttem el a táborba, amikor is kivittek minket a pokingi vasútállomásra és Kaposvárra vittek vonattal. Itt megint derékig vetkőztettek minket és feltartott kézzel lekádereztek; nincs–e a hónaljunk alatt SS tetoválás? Szerencsémre annyira siettek a kiképzésemen, hogy engem már nem tetováltak, így végezetül hazajutottam 1946. június 11-én.

Két emlékem marad a kilencvenhat leventetársamról, akik tudtommal mind szerencsésen hazatértek. Ez a két emlék a két alkaromon van. Mind a kilencvenhatan, a bal karunkra egy galambot a szájába egy levéllel, a jobb karunkra meg egy tizenhét éves kislányt tetováltunk, hogy bárhol a világon találkozunk, majd megismerjük egymást.    

Csajka az angol hadifogságból

Oldenburg, Aurich, Wilhelmshaven

Pálházától Kaposvárig

A 2. térképen szereplő számok:
1. Páháza - a lakóhely
2. Kassa - leventék indulása
3. Poprád - átszállás
4. Lengyel-német határ - kiképzés
5. Oldenberg - hídőrség
6. Aurlich - fogságba esés
7. Passau - fogolytábor, indulás haza
8. Kaposvár - hazaérkezés első állomása

rögzítette: Bréda Dávid
rögzítés ideje: 2010. 02. 20.
elmondta: Palágyi Ernő
születési idő: 1928. január 29.
település: Pálháza
katonai rang: levente