Szabó József
A keleti front és Budapest ostroma

1920. május 22-én születtem. Múlt héten múltam 90 éves. 1938-ban, mikor Horthyék bevonultak Kassára, a hadsereget mi is kikísértük Abaújnádasdig, mint szinte mindenki más Abaújváról. Magyar katonaként a bátyám is Horthyékkal volt. Kassán kapott kiképzést. Jártam is fel hozzá biciklivel. Tüzér volt. Én is az lettem. Ő a háború alatt ott maradt a Don-kanyarban.

1941 októberében vonultam be katonának. Munkácson képeztek ki. Csuha József és Szabó Imre jöttek velem akkor a faluból. Együtt voltunk, egymás mellett aludtunk. Imre aztán el is esett valahol távol Magyarországtól.

Az orosz fronton

Kiképzés után egyből a frontra kerültünk. Nem tudom, hogy hol is voltunk pontosan, hogy Oroszországban, Ukrajnában avagy Lengyelországban, de arra emlékszem, hogy Drovocsinnál is állomásoztunk. Mindig éjszaka vonultunk. Egészen Janovig jutottunk el. Mi megszálló csapatok voltunk. A harcok tőlünk előrébb folytak.

Volt egy ismerősöm, ide való volt Husztra. Ő tudott beszélni az ottaniakkal. Vele mentünk ki a faluba tojást korrektálni. Nem mimagunknak kellett begyűjtenünk, hanem a tiszteknek. De volt annyi eszünk, hogy csak a harmadát adtuk oda nekik. Voltak partizánakciók, de minket nem bántottak soha, nekem nem volt panaszom rájuk. Az ottani civileket kellett hajtani aknakutatásra. Mert azért huncutság is volt az ottani népbe, aknákat raktak le.

Nem 95, hanem 35 mintájú puskám volt. Hosszú puska, Mannlicher. Olyan szurony volt hozzá, mint a csendőröknek. Hosszú szurony. Ott kint Oroszországba szereztem. A raktáros eljött hozzám, mondta, hogy cseréljem ki. Ne foglalkozzak semmivel.…

Később, amikor visszafele jöttünk, már pucolnunk kellett…

A magyarországi hadszíntér

Kétszer sebesültem. Mikor vonultunk visszafelé, 1944 januárjában Berettyóújfalu környékén történt, hogy egy repülő jött német felségjellel. De az orosz volt, nem német! Valahol zabrálták. Körözött fölöttünk, aztán jöttek az orosz bombázók. Bakonszegnél ottmaradt harminc lovunk, szekerekkel együtt. Akkor sebesültem meg először. Egy aknaszilánk csapot a homlokomba. Volt egy ember, aki elég nehéz járású volt, nem tudott elszaladni, hát lefeküdt ott. Ott érte a légitámadás. Térden felül mindkét lábát elvágta az akna. Mikor vége volt a támadásnak, visszamentem megnézni, mi a helyzet. Egy istállóban feküdt a katonatársam egy priccsen. Ott rimánkodott, azért hogy lőjjék fejbe. De én mikor megláttam, hogy nincs lába, otthagytam mindjárt. Nem lőttem fejbe. Olyan gyengeszívű vagyok, hogy egyből otthagytam. Sírtam.

Aztán a zászlós vette gondjaiba. Kérte tőle is, hogy könnyítsen rajta, de ő sem tette meg. Elmondta neki a végrendeletét, hogy kire hagyja a vagyonát. Öcsikéjére… Agglegény volt. Az orvos aztán bekötötte papírkötszerrel (mert akkor már csak olyanok voltak). Adott neki gyógyszert, hogy elaludjon. És ezzel ott vége volt… Este pucoltunk tovább.

A németeknek volt ott két 21-es ágyújuk, azzal lőtték Berettyóújfalut. Ki is lőttek egy Katyusát. Az oroszok erre visszavonultak. A sérülésem miatt az alakulatom le akart adni a debreceni kórházba, de én nem egyeztem bele. Mert mire felgyógyultam volna, ők már ki tudja, merre vannak, és így nem az enyéimhez kerülök vissza, hanem másokhoz.

Debrecenben megálltunk kicsit. Onnan jöttünk tovább Miskolcnak. Ott állomásoztunk, ahol most van a téglagyár. Mindig éjszaka kellett jönni. Már akkor szökdöstek a mieink is el. Kifáradt mindenki.

Mikor Horthy bemondta, hogy kapituláltunk, én Ároktő mellett voltam Tiszabábolnán. Egy hadnagy volt a parancsnokunk. A tisztek akkorra már mind eltűntek, vagy nem tudom hová lettek. Elég az hozzá, hogy ahogy kapitulált a magyar hadsereg, és Szálasira kellet felesküdnünk a hadnagy azt mondta:
-Fiúk ez parancs! Meg kell csinálni! Aki mondja, mondja az eskütételt, aki nem, hát nem.
De ott mindenki azt mondta: -Istenem csak haza segíts! Sokan nem esküdtünk föl Szálasira, csak ennyit mondtunk akkor: -Istenem csak haza segíts!

Voltak ott közöttünk nyilasok is, ilyen fülelők. Aki rossz szót szólt ellenük, már másnap tudták róla. Szálasit nem ismertem. Annyit tudtam, hogy nyilas volt. Mikor katona voltam, én Horthyra rossz szót nem szóltam. Meg senki se.

Budapest ostroma

Buda. Jajj-jajj! Rettentő volt. Részt vettem Budapest védelmében. A Lánchídon mentünk keresztül az alagúthoz. A németek ott már elvették a löveget tőlünk, mert féltek, hogy ellenük támadunk. És az is lett volna különben…

Bevettettek bennünket gyalogságnak. Ott sebesültem meg a Logodi utcán, a Vérmező mellett. Egy iskolát kellett volna bevennünk. Ott már csak egy zászlós meg egy őrmester volt a parancsnokunk. Igen akarták, hogy a nép menjen előre. De nem! Akkor már a nép is azt mondta, hogy a tiszteknek kell előremenni. Fekve ért a támadás. Itt, a faromat lőtték keresztül. Az volt a szerencsém, hogy csak húst ért, csontot nem.

Utcai harcok voltak. Házról-házra ment ott a magyar. Emlékszem egy tüzér fiúra. Bement egy lakásba, ott fejlövést kapott. Itt bement a golyó, amott kijött. Ott volt sokáig, feküdt a lakásban. Oszt nem is tért többé magához. Volt egy másik legény, azt meg szíven kapta a golyó. De valamilyen imakönyv volt a zsebében, abban megakadt a lövedék. A könyv átvette a sérülést.

Szemben velünk egy lejtős utca volt, közvetlen a vár alatt. Felfedezték, hogy a másik oldalon egy földhányás mögött az oroszoknak volt egy olyan kiságyújuk, mint a hegyitüzéreknek. Jelentették a németeknek. Nekik volt egy olyan páncélkocsi, melynek a tetején egy Flakk volt. Avval kilőtték a kiságyút. Odament, kettőt lőtt, és már meg is fordult, ment vissza az a páncélos. Kilőtte kettőből.
 
Buda eleste

A kitörési rohamban nem vettem részt, akkor sebesülten feküdtem. Mikor az oroszok lőttek, mi beszaladtunk a vár alatti alagútba. Nem tudom milyen alagút lehetett. Én akkor az egyszer voltam Pesten, és többé azóta se. Az Istenhegyi útnál voltunk akkor.

Tizenkét napig feküdtem az Őrfa tetején sebesültem. Bejött az orosz. Szájharmónikázva, géppisztoly a nyakában. Mondja, hogy menjünk ki az utcára. Mindenki úgy, ahogy volt. Puskám már nem volt akkor, de még szuronyom igen. Odajön az orosz, ráüt. Kérdi: -Minek ez? Nem szóltam semmit. Leoldottam a derékszíjat, és odacsaptam a szuronyt.

Az oroszok elkísértek minket (németeket, magyarokat) a Déli pályaudvarra. Ott aludtunk. Aztán kísértek Budaörsnek. Rámjött a félrevaló dolgom. Félrementem, de nem hagyott ott az orosz. Jött velem. Miután elvégeztem egyből szólt: -Na gyerünk tovább! Elkísértek egészen a dunakisvarsányi állomásra. És akkor az oroszok magunkra hagytak! Kétszáz németet és kilencven magyart. Csak úgy otthagytak. Másnap reggelre a németből nem volt egy se. Mind elszökött. Magyarból tizenöten maradtunk.

Úton hazafelé

A civilek, akik az állomáson dolgoztak azt mondták, menjünk haza. De nem volt civil ruhánk. Kértünk a házaktól. Kaptunk is. Egy nagy fehér kalapban jöttem haza. Bakancsom, nadrágom a katonai volt, zubbonyom helyén meg egy civil kabát.

Elindultunk gyalog. Egy csendőrőrmesterrel jöttem, aki Mónosbére való volt, Eger mellé. Dunakisvarsányból egy földúton mentünk. Jöttek velünk szembe a ruszkik. Leintettek.
-Hova mentek? - kérdezték oroszul.
Mondtuk, hogy: -Pasli doma. (Megyünk haza.)
Átkutattak és mondták: -No! Pahagyitye doma! (Menjetek haza!)
Nem tudtak elvenni semmit, mert már nem volt semmink. Ahogy Csepelnél jöttünk át a Dunán, akinek valamilyen jobb felszerelése, hátizsákja volt, arról lehúzták az oroszok.

Maglódnál vonatra ültünk, jöttünk Gödöllőig. Ott leszállítottak, mert nem ment tovább. Aszódig gyalogoltunk. Civilekkel utaztunk együtt, akik Pestről jöttek élelemért. Aszódon egy asszonyka adott nekem egy pogácsát, mert igen keservesen néztem ki. Füzesabonynál egy cigányaszonnyal mentünk be a faluba. Ott megálltunk egy helyen, a falu legjobb gazdájánál. Ott aludtunk, mert kaptunk szállást. Mezőkövesden vonatra szálltunk, így jutottam el Miskolcig. Ott az állomáson aludtam. Leterítettem a zsákot, ráfeküdtem, a pokrócomat magamra húztam. Jött egy orosz, rugdosott, kérte a papírjaimat. Amikor mondtam, hogy magyar vagyok, békén hagyott. A szikszói Turulig eljöttem gyalog. Ott felvett egy szekér, elhozott Aszalóig. Onnan egy másik szekérre kéredzkedtem fel. Elhozott Hidasnémetiig. Ott érdeklődtem, hogy vajon megmaradt-e az újvári híd? De nem tudták megmondani. Mert ugyebár a hidasi, üggyel-bajjal, de megmarad. Eljöttem a Hernádig. Hát nincs híd! Átjöttem a jégen.

De nem mentem egyből haza, mert mesélték, hogy az egyes helyeken oroszok várták a hazaérkezőket, majd mikor megjött, elvitték egy darabon, és ott agyonlőtték. Előbb elmentem Matuszhoz, az ismerősömhöz, majd kitudakoltam, hogy vannak-e oroszok a faluban. Nem voltak.

Aztán a hazajöttem. Viccelődni akartam, hát beköszöntem a kapun: -Zdrasztvujtye!
Az udvaron apám épp dohányt vágott. Már dugta is el, mert félt, hogy megjött az orosz, és elviszi tőle. Anyám is ott volt az udvaron, de nem ismert rám ő sem. Akkor odaszóltam anyámnak: -Édes, hát nem ismer? (Úgy hívtam anyámat, hogy Édes.)
Na, akkor hirtelen lett nagy sírás.

Mindjárt le akartak ültetni, de nem tehettem, mert tele voltam tetűvel. Egyből készítették vizet a hordóba. Lecsaptam a ruhámat és megfürödtem. Negyvenhárom karácsonyakor mentem el otthonról, és csak akkor érkeztem vissza, negyvenöt februárjában.

Szabó József 2010.
 

Rögzítette: Mestellér János
Rögzítés ideje: 2010. 05. 29.
Születési idő: 1920
Fegvernem: tüzér
Beosztás: irányzó
Katonai rang: őrvezető
Település: Abaújvár