Gyilkos kérdés

Akik még emlékeznek, idős emberek. (Ha élnek még.) Talán nem is a saját emlékeikről beszélnek. Csupán felidézik azokat a mondatokat, amelyeket szüleiktől hallottak, amelyek az elbeszélések nyomán fantáziaképeket varázsoltak tudatuk mélyére. Legyen így, vagy úgy, az események tragikus voltán mit sem változtatnak.

Alig ült el az I.Világháború zaja, a sokáig dicsőségesnek titulált 133 nap egyikén négy tállyai férfi sorsa pecsételődött meg - végérvényesen. Azon a délutánon – lehet, hogy vasárnap volt – öten beszélgettek a ma “Új sor”-ként ismert terület környékén. A napsugarak átvillantak az éppen levélbe fakadó eperfa ágai között, a pincék mellett cigánygyerekek hancúroztak a porban, távolabb kiéhezett kutyák marták egymást.

A férfiak a középkortól idősebb korosztályhoz tartoztak. Már nem féltek a bevonultatástól, mint azon ifjak, akik a környék hegyeiben bujkáltak. Átélték a világégés kínjait, túl nagy meglepetés nem érhette őket. Nem felejtettek el a vasárnapi miséken imát mormolni azokért a barátokért, jó ismerősökért, akik soha nem térhettek haza a frontról, és bizony sokáig lesütötték szemüket azok előtt, akiknek valamelyik hozzátartozójuk a harcmezőn lelte halálát. Mintha ők tehettek volna róla. Holott c s a k szerencséjük volt.

Ezen a délutánon is, mint oly sokszor, a háború volt beszédtémájuk. Felelevenítették a keserű élményeket, a tudat mélyéről időnként előbukkant a régen lappangó tréfa is, de a mosolyok valahogy félresikeredtek. A helyről, ahol álltak, jól belátták a Kővágó-dűlőre vezető út szürke szalagját. Először csak egy apró füstpamacs jelezte az érkező lovasokat, majd a pamacsból porfelhő lett, végül a paták ütemes kopogását is kiszűrték a közvetlen környezet megszokott zajából. Hárman érkeztek, egyenruhában. Egy hadnagy és két közlegény. Románok.

A tiszt, miután megfékezte lovát, a beszélgetőkhöz ügetett. Valamit fennhangon mondott a szórakozó férfiaknak, közben fejével a portán álló kút felé bökött. Talán szomjas volt. A magyar fül valahogy bedugult akkoriban a román szó hallatán, nem reagált egyikük sem. Ezért is érthetetlen, hogy mitől ijedt meg a tiszt kancája. Felnyerített, megfeszítette lábait, és a levegőbe dobta magát. Majd rúg-kapált, a románt csak a lélekjelenléte mentette meg a zuhanástól. Persze a jelenet kárörvendő kacajt csalt a tállyaiak arcára. Egyikük különösen jól mulatott, térdét csapkodta, majd röhögve kérdezte a tiszttől – Mi van román, betojtál? - Bár a lovas a mondat hangsúlyából érezte, hogy kérdést kapott, nem értette. Viszont az egyik közlegény igen. De nem mutatta. Elporoszkáltak.

Az eset még jó néhány percig beszédtéma volt, majd a szó másra terelődött. Mintegy fél óra múlva az a férfi, aki olyan jól mulatott az idegen katona attrakcióján, szedelődzködni kezdett. Indult a közeledő csorda felé, egyetlen tehene kincsnek számított a nagy nyomorúságban.

Dudás János, Molnár József, Palugh Mihály és Thökölyi János továbbra sem mozdult a rozoga kerítéstől. Élénken vitáztak valamiről. A téma annyira lekötötte őket, hogy a tizenöt fős román csapatot csak akkor vették észre, amikor azok megálltak mellettük. Közöttük volt a korábban kinevetett tiszt is. Szemének villanásaiból sejtették, hogy korábban eltávozott barátjukat keresi. Majd recsegő parancsszavak következtek és még fel sem ocsúdtak, máris megbilincselték őket. A Községháza pincéjében töltötték az éjszakát, láncra fűzve. Persze a rokonság holtra váltan kérte az elöljáróság közbenjárását, azok nem tudták a letartóztatás okát, a románok pedig nem igyekeztek megmagyarázni az esetet. A négy öreg a következő napot a Régi Posta néven ismert, Sóhalmy család tulajdonát képező épület istállójában töltötte. Rettegtek. Senki nem mondta nekik, miért vannak ott. Sejtették. Román a magyarnak a legritkább esetben tesz jót. Az ajtó előtt fegyveres őrök sétáltak.

Rabságuk harmadik napján vonult át Tállyán a román hadtest egyik muníciós csapata. Ehhez csatlakoztatták a Tállyán tartózkodó őröket. A foglyokat szekerekhez, mások szerint lovak után kötözték. Tarcal felé vették az irányt. A Honfoglalás egyik vezérének nevét megörökítő településen hamar híre ment a románok ott-tartózkodásának, akik rabokat is vittek magukkal. Sátraikat a falu melletti legelő szélén meredező nyárfák alatt verték fel. Az égnek szökkenő lombkoronák csivitelő madaraknak adtak otthont, éneküket Tokaj felé sodorta a tavaszi szellő. Tarcal lakossága kíváncsian gyülekezett a hevenyészen összeállított tábor körül.

Nem a románokra voltak kíváncsiak, hanem a foglyokra. Kis idő elteltével egyiküket elővezették. Ma már nem tudni ki volt közülük az első tállyai a kivégzőegység puskacsövei előtt.

A puskák dörrenésére a madarak ijedten rebbentek szét, a férfi hangtalanul roggyant össze. A sorból kilépett egy sorkatona és fegyverének szuronyával mellbe döfte a már élettelen testet. Tarcal lakossága a döbbenettől megnémulva figyelt. A második rabbal lehúzatták kivégzett barátjának lábairól a cipőket. Közben csendesen sírt. Majd másodszor is dörrentek a puskák, döfött a szurony. Az időközben tömeggé duzzadt tarcaliak közül valaki elkiáltotta magát – fejezzék be! - Nem reagáltak. A madarak harmadszor is felriadtak. Utolsónak a legidősebbet, Thökölyi Jánost hagyták. Mire a fegyverek elé vezették, már nem volt magánál, idegei felmondták a szolgálatot, sokkot kapott. Nem lőtték le. A szurony a jobb füle mögött, majd a gyomor tájékán hatolt testébe.

A tragédiáról még azon a napon értesültek a rokonok. A kivégzettek testét pokrócokba csavarva, szekéren szállították haza. Igen nagy temetés volt Tállyán.

Sok helyi katona elesett az I. és II. Világháborúban. Hősök voltak. Az utókor két emlékművel tiszteleg előttük, mindkettő a római katolikus iskola épülete előtt található.

A négy férfi neve nincs feltüntetve semmilyen, eseményt megörökítő emléktáblán. Nem a fronton estek el.

Csak emlékük maradt meg a még élő családtagok, a nem felejtő utódok szívében.

Serfőző László