Zubbony

(Ilonka néni hajnal ötkor ébredt. Dolgozott egy kicsit, reggelizett, később leveleket írt - nagyon sok ismerősre tett szert a világban. Amikor végzett az írással, leporolta a bútorokat. Délben elővette “csajkáját”, elment ebédjéért az óvodába, közben útba ejtette a postát, feladta leveleit. A déli étkezés után aludt egy kicsit, majd várta volt diákjait. Imrus hétvégén látogatta meg édesanyját, nem Tállyán lakik. Ha senki nem jött olvasott, vagy hallgatta a rádiót, nézte a televíziót.)

A pap még nem fejezte be az idézetet Máté Evangéliumából, amikor a templom boltíves bejáratában felbukkant két katonatiszt. Ilonka a bal szélső padsor közepén ült anyja mellett és egy pillantásra látta a belépő egyenruhásokat. Valahonnan ismerősnek tűntek, de a nyitott ajtón beáradó napfény sziluetté mosta az alakokat. Bár a vallási szigorral nevelt lány tudta, hogy illetlenség forgolódni, most mégis követte - először tekintetével, majd fejével - a két férfi mozgását. Apja a miséken évtizedek óta megszokott helyén állt, hátul a kórus alatt, Szent Antal szobra előtt. A tisztek alig hallható csizmakoppanással álltak meg mellette. Egyikük biccentett és valamit súgott a díszmagyart viselő apa fülébe, aki felvonta szemöldökét, bólintott és elindult kifelé.

A lány szívét összeszorította a félelem, érezte, valami nagy baj történt, valami iszonyatos dolog, ami napok óta nyugtalanította. Vagy hetek óta? Most nem bírt visszaemlékezni arra a napra, amikor levelet kapott vőlegényétől, aki a hadapródok iskolájában utolsó évfolyamát végezte. Menyasszonyát arról tájékoztatta, hogy felvarrták a harmadik csillagot katonatiszti zubbonyának váll-lapjára. A gyöngybetűkkel írt papírból nem sugárzott az öröm, inkább hűvösnek tűnt, különösen az egyik mondat: “Drága Ilonkám, hidd el, ez a harmadik csillag semmit nem jelent, csupán arra jó, hogy ha meghalok, dísztemetést kapok. Nekem Te vagy a beteljesülés.” - a fiatal hölgy gondolatai kalandoztak.

A szertartás végén fegyelmezetten ment ki a templomból anyja oldalán, akinek az egy hét múlva esedékes lakodalom ezernyi gondja kavargott fejében. Férje a tisztekkel beszélgetett, most már a lány is felismerte őket. Azon a bálon találkoztak, amelyet a hadapródoknak rendeztek, amelyre szüleivel meghívást kapott, amelyen Imrét először látta. Miközben a templom lépcsőin lépegetett lefelé, arcán halvány mosoly suhant át, a fiatal főhadnaggyal való megismerkedése kissé mulatságosan alakult.

… A marosvásárhelyi hadbíró családja, és az Ilonkáé, nagyon jó barátságban volt egymással. A szülők - akkor még ez volt a szokás - összeboronálták a fiatalokat. Kovács Ilonka felfogása ugyan tiltakozott az efféle megoldások ellen, viszont kacérkodott a gondolattal. Nem utolsó dolog, ha egy férj a hadbíró fia és Gergely mellesleg nem volt csúnya. Az alkalomra új ruhát varratott. Legendásan szép arcához nagyon illett a fodrokkal tarkított almazöld estélyi. Arra már nem emlékezett, mikor kérte föl Imre, arra azonban határozottan, hogy a keringő fordulóiban felvillant Gergely tekintete.

Egy kapitánnyal társalgott, szemét azonban a hivatalosan be nem jelentett menyasszonyán tartotta. Imre egy szót sem szólt tánc közben, viszont amikor a zene utolsó hangjai elszálltak, megköszönte a keringőt, majd meghajlása közben ennyit mondott:
“Ön lesz a feleségem.”

Ilonka majdnem hangosan nevetett fel, de fegyelmezettsége legyőzte a kifakadást, alig észrevehetően elhúzta a száját - pajkos mosoly volt ez a javából - és mélyen elpirult. Ez egy őrült - gondolta - de nagyon helyes fiú, kár érte.

A bál utáni négy nap unalmasan telt el Marosvásárhelyen, Gergely is csak néhány órát töltött otthon, elszólította a szolgálat. Már nem bánta, hogy visszautaznak Csíkszeredára. Mintegy hónap múlva levelet kapott vásárhelyi gardedámjától, Gergely öreg nővérétől. Közölte, hogy egy hadapród megszólította vásárlás közben és Ilonka felől kérdezősködött.

A vénkisasszony jól lehordta a kíváncsi fiatalembert, de közben elkottyantotta, hogy a lány Csíkszeredán lakik. A nevét nem árulta el. Még jó - gondolta Ilonka - és néhány óra múlva elfelejtette az ügyet, a tanév kezdete foglalkoztatta. Várta diákjait, akik rajongtak érte. Szerette a gyerekeket, teljes lényével oktatta őket, megpróbálta átadni azt a tudást, amelyet a soproni redentoritáktól kapott. Az Isteni megváltó lányok szerettették meg vele a verseket. Egy idő után rájött, minden bajra található egy költemény, ami az idegekre csillapitólag hat, amely képes a legrosszabb eseményt is átvészeltetni.

A család nyár végén még rendezett egy kirándulást a Gyilkos-tóhoz, csónakáztak a megüszkösödött, víz fölé emelkedő fák csúcsai között, amelyek ki tudja mióta áztak a zöldes vízben. A Békás-szoroshoz most is szorongva ment, az egekig kúszó komor sziklák látványa félelemmel és egyben csodálattal töltötte el. Sajnálta a magányos fenyőket. Elemi erővel kapaszkodtak a gyökérszálak egy-egy kőperemen, markolva a jóformán csupasz bazaltot, mészkövet, várva a természet szeszélyét, egy hirtelen széllökést, amely lebillentheti az irtózatos mélységbe.

Amikor erre járt, mindig eszébe jutott, hogyan várták azt a pillanatot, hogy Erdély újra Magyarországé legyen. Ő Sopronban, Gabriella húga a kalocsai nővéreknél. Apja azért vállalt állást Sepsiszentgyörgyön egy hivatalban, hogy az elsők között tudjon hazatérni.

Majd.

Azután jöttek a hírek, a bécsi döntés alapján az anyaország visszakapja Erdély egy részét, az északit. Ez volt 1940. Augusztus 30-án.

Rögtön utazott, zsebében a friss tanári diplomával. Emberek ujjongtak a határon, sírtak örömükben. Újra együtt volt a család. Ilonka itt használta fel először kivételes rajztehetségét. Hatalmas címert festett, Magyarország címerét. Felerősítették a mozdony elejére, az első vonat mozdonyának elejére, amely a civil emberekkel elindult.

Hazafelé.

Igaz, ezt a szerelvényt megelőzte egy páncélvonat, mégis büszke volt. Ott díszelgett a címer, az ő címere, a magyarok címere. Az utasok virágokba burkolták. Volt, aki csak egy szálat hozott.

Két éve már ennek…

Az emlékezésből szirti sas vijjogása zökkentette vissza a valóságba, megborzongott. A szorosból hűvös szellőt hozott a légáramlat. Késő este értek haza. Legnagyobb döbbenetére, Imre állt házuk kapujában. Ilonka alig kapott levegőt, a fiatal tiszt felbukkanása annyira váratlan volt, hogy belesápadt. Majd átfutott rajta egy hőhullám, belepirosodott. Kontyba kötött haja csillogott a lebukó nap vérvörös fényében, szemei rémületet tükröztek, hosszú szempillái zavarodottan megrebbentek. Rövid bocsánatkéréssel kezdte a fiú a bemutatkozást, mentegetődzött. A szóáradatot csak egyszer tudta Ilonka megszakítani - maga őrült! - megjegyzéssel, semmit nem ért el vele. Imre három hónapig nyomozott választottja után, végül most, megtalálta.

Hat napig maradt Csíkszeredán, egyik ismerősénél szállt meg, és a hat nap alatt teljesen meghódította Ilonkát. Ebből nagy baj lett a Kovács családon belül. Ugyan nem szidták meg, de éreztették a lánnyal, hogy nem helyénvaló dolog ez. Gergelyt vőlegénynek könyvelték el...

Ám a szerelem ellen nincs orvosság még a soproni nővérek verseskötetei között sem.

Teltek a hetek, Ilonka tanított az iskolában, Imre gyakran írt levelet és havonként meglátogatta. Decemberben megkérte a kezét. A szülők is megkedvelték a vidám fiút - mit tehettek mást - aki filozófiából és történelemből doktorált. Nagyokat nevettek Imre élménybeszámolóin, katonás csínytevésein. Amikor elmondta, hogy egy lány is doktori címet kapott vele együtt, elcsodálkoztak. - Egyedüli nőszemély közöttünk, nagyon szép dolgokat vet papírra, egyszer még ismert írónő lesz. Szabó Magda a neve - újságolta a fiú. Szilveszterre meghívta a családot szülőfalujába, a Zemplén vármegyében található Tállyára. Ilonka izgalommal telített várakozással készült az utazásra. Majd eljött a nagy pillanat, találkozott a két család. Ilonkának nem tetszett a település, de Bodnárék vendégszeretete lenyűgözte. Gyurkával, Imre öccsével nem találkozott, most ő is katonáskodott valahol az ország nyugati felén. A Szilveszter kedélyes hangulatban telt el, éjfél után aszút ittak, hatputtonyost.

Ilonka hallott már erről a borról, de eddig nem kóstolta. Itt tudta meg, hogy XIV. Lajos valójában a tállyai borra mondta, hogy ez a királyok bora és a borok királya. II. Rákóczi Ferenc kínálta meg a francia uralkodót. Imre rengeteget mesélt a hegyaljai község múltjáról, amit nagy csodálattal hallgatott, de az épületek ódon hangulata, a településre jellemző komorság, a szűk és kacskaringós utak szövevénye nem volt kedvére való. Elhatározta, soha nem fog Tállyán lakni…

Vízkeresztkor jegyezték el egymást hivatalosan, és azt tervezték, hogy még a nyáron megtartják az esküvőt Csíkszeredán. Az eljegyzésre befutott Gyurka is, aki fivéréhez hasonlóan nagyon humoros volt, de közel sem olyan csinos. A fiúk között érzékelhetően nagy volt testvéri szeretet, tapintani lehetett azt a kapcsot, amelynek elszakítása lehetetlennek látszott. És ugyan miért is kellett volna ezt elszakítani?

Az utolsó lépcsőfokról is leléptek. A harang hangját nagyon távolról hallotta. Az elmúlt három év eseményei néhány lépés alatt leperegtek lelki szemei előtt. A két tiszt szemlesütve állt apja mellett. Kovács, ez a szikár, méltóságteljes székely férfi nem köntörfalazott, amikor lánya tekintetéből sütni látta a hatalmas kérdőjelet.

- Legyél erős - mondta apja halkan, de érthetően - Imre meghalt.

Nem volt erős. Elvágódott, feje hatalmasat csattant a poros földön, szemei kikerekedtek, kidülledtek. Mintha vízen nézett volna keresztül, izzó fény vakította el, hullámzott a föléje hajló, kíváncsi emberek feje.

Valahol kongattak.

Két évig nem eszmélt. Üresen nézett a világba, az őrültek réveteg tekintetével, lemondtak róla az orvosok. Ott volt Imre temetésén. Tudat alatt felfogta, hogy katonai dísztemetésre vitték. Három csillagot látott, és hallott egy hangot is. “Nekem Te vagy a beteljesülés.”

Azon a reggelen Ilonka a hintaszékben ült a tornácon. Haját borzolta a Hargiták felől érkező szél. Nyílt a konyha ajtaja, édesanyja lépett ki. Egy lábasban ételmaradékot vitt a tyúkoknak. A lány egy katonai zubbonyt simogatott, ki volt terítve ölén. Két év némaság után hirtelen szólalt meg.
- Mi történt, édesanyám!?

Az idősödő és az elmúlt két évben megroppant asszony majdnem elájult. Kezei közül kiesett a lábas, a tyúkok hangos rikácsolással vetették magukat a szétszóródott étel után. Ilonka értetlenül nézett körül, majd hirtelen, mint a villámcsapás, agyán áthasított apja két évvel ezelőtti mondatának utolsó két szava.

Felállt a székből, a zubbony lecsúszott a földre. Anyjához lépett, átölelte.

..A hadapródok iskolájában is kötelező volt az a csapatverseny, amit a különböző fegyvernemek rendeztek minden évben. Imre kiváló sportember volt, remekül futott, lovagolt, lőtt, vívott és úszott. Most is közel állt ahhoz, hogy maga mögé utasítsa a mezőnyt, az összes sportágban nyert. Utolsó versenyszámként a Marost kellett átúszni teljes menetfelszerelésben. Jól tempózott, de egy örvény váratlanul érte, magával ragadta a Turbina-ároknál. Arra még volt ereje, hogy megszabaduljon terhétől, de a szívó hatással nem bírt. Bajtársai - a kapálódzó Imrét látva - rögtön segítségére siettek. Elsőként Nagy János érte el. Majd jöttek a többiek, de már csak az élettelen testet tudták partra vonszolni (Nagy János később Székely János néven ismert író lett). A tisztikar három napig tanácstalan volt, nem tudták eldönteni, hogyan számoljanak be a tragédiáról az esküvőre készülő családnak. A tábori püspök eskette volna őket. A katonatisztek elkerülték Kovácsék lakását. Csak az apával akartak beszélni és erre a vasárnapi szentmise jó alkalmat adott.

A szavak keserűen buggyantak elő az anya szájából, keserűen hallgatta végig a lány. Zokogott fájdalmában. Kovácsné nem vigasztalta. Tudta, ez a sírás most a legjobb gyógyír a mély sebekre. Ilonka fölemelte a földre csúszott zubbonyt, amiben meghalt a vőlegénye, és megcsókolta.

Erre a jelenetre ért haza Ilonka édesapja. Feleségének egyetlen pillantásából megértette a történteket. Orrcimpája megrezdült, lüktetett, bajszát többször megtörölte kézfejével, szemeinek sarkában megcsillant egy-egy apró gyémánt. Később a lány heves zokogása alábbhagyott, szaggatva kapkodta a levegőt, végül teljesen lecsillapodott. Egy ideig még pihegett, sóhajtozott, végül megszólalt.
- Édesapám. Én Bodnárné akarok lenni. Tállyára akarok utazni!

A szülők egymásra meredtek, tekintetükből kiolvasható volt, hogy kétségbe vonják Ilonka elmeállapotának tisztaságát. Próbálták megmagyarázni, hogy Imre már nem él, lehetetlen dolgot kíván. A lány némán hallgatta szüleinek érvelését, majd amikor látta, hogy kifogytak a szóból, újra atyjára nézett.
- Igen. Felfogtam, hogy szegény Imrém meghalt. De Gyurka él! Vagy nem?!

Erre a kérdésre a szülők nem készültek fel. Gyurka élt, ezt tudták, hiszen a tragédia után sűrűn leveleztek a tállyaiakkal. Ilonka gondolatmenete azonban megdöbbentette őket. Hang nem jött ki torkukon.

Az utazást Tállyára baráti látogatásnak szánták. Kovácsék nem merték visszautasítani Ilonka kérését. Féltek, örökre elveszítik lányukat, már ami az egészségét illeti.

Bodnárék a tállyaiakra jellemző vendégszeretettel fogadták az erdélyi barátokat, viszonylag hamar átestek a kölcsönös sajnálkozásokon. Ilonka megkapta Imre egykori szobáját, berendezkedett. Ágya mellé állított egy széket és támlájára akasztotta a zubbonyt. Bárhová utazott - később is -, mindig magával vitte, egy pillanatra sem vált meg tőle. Ezen keresztül érezte Imre szellemének jelenlétét.

Egy napon a szülők a gesztenyefák árnyékában pihengettek, Ilonka pedig hosszan beszélgetett Gyurkával a szőlőlugasok mögött. Senki nem sejtette, miről pusmognak. Amikor előbújtak, Gyurka megkérte Ilonka kezét Kovács úrtól.

Egy év múlva a fiatalasszony gyönyörű fiúgyermeket szült férjének. Imrének nevezték el a keresztelkedéskor. Gyurka sajnos súlyos TBC-ben szenvedett. Tudta ezt a család, tudta ezt Ilonka is. Sajnálta férjét, de titokban reménykedett, hogy előbb-utóbb elkapja a bajt, így hamarabb találkozik Imrével, valahol a felhők fölött. A betegséget nem kapta el, sőt a katonai szolgálatot teljesítő Gyurka állapota is javult. Amikor vissza kellett utaznia a hadtesthez, Ilonka vele ment. Imike a tállyai nagyszülőknél maradt. Horthy 1944 októberében bejelentette Magyarország kilépését a háborúból... álruhákban, szegény parasztnak öltözve, kerülő utakon próbáltak hazajutni Ausztriából, hamis papírokkal.

A hadtest szétszéledt.

Egy igazoltatás során - Nagysurányban - megtörtént a baj. Ilonka holmijai között megtalálták Imre zubbonyát. Mindenkit elengedtek, csak őt nem. Kémnek nézték, börtönbe zárták. Szerencsére - Gyurka közreműködésével - hamar tisztázódott a félreértés és elengedték. Megúszta, a börtönben sem kínozták, igaz magyarok őrizték, akik megértették problémáját. Férjének iszonyatosan jó kapcsolatai voltak.

Ilonka végleg Tállyán maradt, a községben, amelyről mindig azt gondolta, soha nem fogja megszokni. Beilleszkedett, sőt megszerette a települést. Viszont megromlott a kapcsolata Gyurkával. A férfi egyre elviselhetetlenebbnek tartotta feleségének magatartását. Az eltelt néhány év alatt Ilonka Imrét látta Gyurkában, sokszor így is szólította. A férj többször észrevette, hogy felesége a zubbonyt simogatja, becézgeti.

A családfő gyötrődött… majd csendben elváltak. A Kovács szülők vásároltak Tállyán lányuknak egy takaros kis házat. Ilonka minden idejét Imruskának szentelte. Nem akart visszamenni Erdélybe. Állást vállalt, pedagógus lett a római katolikus iskolában. Gyermekek iránti szeretete mit sem változott, megtanította őket imádkozni, mely ima minden egyes alkalommal így kezdődött: “Isten áldd meg a magyart!”

Az ötvenes évek elején újra megházasodott. Közvetlen szomszédja, egy jó családból származó földbirtokos vette el. Dorozsnyák Gyula elfogadta olyannak amilyen, és itt nem a szépségéről volt szó. Ez mit sem változott az elmúlt évek alatt. Gyula tudott Ilonkának az Imréhez való ragaszkodásáról. Minden tényt ismert, igaz barátja volt Imrének és Gyurkának is. Tállyán közmegbecsülésnek örvendett, tagja volt valamennyi társadalmi szerv elnökségének. Segítette a szegényeket, példátlanul jó emberi tulajdonságokkal rendelkezett.

Ötvennégyben a rendszer átka elérte a családot. Kuláklistára kerültek, Gyula a Bükkben, favágók között bujkált, besegített nekik. Ilonkát - a kulák feleségét - kirúgták az iskolából, söpörnie kellett az utakat. Éber szemek figyelték, egyszer nem vett észre néhány szalmaszálat a macskakőből kirakott járda mellett, ezer forintra büntették. Nem tudta kifizetni, becsukták a szerencsi börtönbe. Gyurkától elvált ugyan, de kapcsolatuk megmaradt, tekintettel Dorozsnyák Gyulára. Harag soha nem volt köztük, sőt néha összejártak. Gyurka kapcsolatai most is segítettek, hamarosan kiengedték.

Ekkoriban történt, hogy zsidókkal telt szerelvények érkeztek Tállyára budapesti kilakoltatottakkal. Ilonkáékhoz is elszállásoltak néhány családot. Itt ismerkedett meg Teller Ede édesanyjával és nővérével. Műtárgyakat adott el, a kapott pénzből segítette őket. A község vezetői szemet hunytak, sőt titokban tartották a lánnyal a kapcsolatot, ám hivatalból utálniuk kellett. A hálátlan időszak az ezerkilencszázötvenes évek végéig elkísérte.

Ekkor újra taníthatott, cigány osztályt kapott. Koszosak és tetvesek voltak. Egy tetűért egy forintot adott, a kis cigányok még otthonról is vittek neki. Gyermek és gyermek között soha nem tett kivételt. Minden diákja szerette.

Glatz Ferenc idejében rehabilitálták. Hetvenötben nyugdíjas lett. Gyulával harminc évig élt együtt, ekkor halt meg a férj. Magányos lett - hitték sokan. Imrus időközben megnősült…

Egykori tanítványai közül többen meglátogatták, némelyek heti rendszerességgel. A cigányok is. Gyümölcsöt loptak neki a határban…

Akik nem ismerték, - nagyon kevesen voltak - magányosnak látták. Ő állította, hogy nem az.

- Mindig mozog körülöttem valaki - mondogatta.

Ha mégsem, megsimogatta a karosszék támlájára akasztott, pedánsan tiszta katonatiszti zubbonyt.

Serfőző László