Pásztor Attila
Az első cigaretta
Míg kis suttyók voltunk, minden szükségletünket, magunk igyekeztünk kielégíteni. Itt persze nem olyan szükségletekről volt szó, amelyet a szüleink a „lét” jelzővel ruháztak volna fel, hanem olyanokról, amelyek azért alakultak ki bennünk, mert hasonlítani akartunk környezetünkre. Azok a dolgok, amelyekhez zsenge korunkból kifolyólag nem juthattunk hozzá, a tiltott gyümölcs vonzását bírták előttünk. Tiltott gyümölcs, jó magasan, hogy mi, kicsik ne érhessük el. De ahhoz már elég okosak voltunk, hogy tudjuk, létra is van a világon. Ez a létra a leleményességünk volt, meg az a parasztgyerekbe kódolt információ, hogy amit az ember saját maga is elő tud állítani, azért pénzt ne adjon, még ha maga soha nem is állítja elő. Így amit tudtunk, megcsináltunk magunknak.
A dolgok teljes megértéséhez még túl keveset élve, de a felfedezők önhittségével, félinformációkból építkezett világunk. Gyufát, például elég nehezen tudtunk szerezni, márpedig milyen gyerek volt az, akkoriban, akinek még gyufája sem volt? A rávaló 40 fillért meg még nehezebb volt megkaparintani, így elhatároztuk, hogy magunk fogunk gyufát előállítani. Skatulyánk, dörzsfelülettel volt bőven, de otthonról alig pár elégett gyufaszálat tudtunk csak előbogarászni. Ezért gyűjtőútra indultunk az utcában, szűkös készleteinket kiegészíteni. A buszmegállónál valóságos kincsesbánya fogadott bennünket. A városba járó helyi munkások, buszra várva borzasztó sok értéket szórtak szét maguk után. Emiatt, kicsit bolondosnak is tartottuk őket, de ők megtehették, hogy ennyi hasznos dolgot hagyjanak kihasználatlanul, mint egy menekülő hadsereg. Rengeteg gyufaszálat gyűjtöttünk össze, és ha már ott volt, rengeteg cigarettacsikket is. Mert ezek nagy számban való előfordulásának láttán elhatároztuk, hogy cigarettát is csavarintunk magunknak, amit a házilag előállított gyufa segítségével fogunk meggyújtani. Egy pillanatig sem kételkedtünk tervünk sikerében.
Cukorkás zacskókban vittük barátomék udvarára a zsákmányt. A hátsó udvarban volt a búvóhelyünk, vagy ahogyan mi neveztük, a bunker. Ez a kis menedék, tulajdonképpen nem volt más, mint egy felborított nagy almás láda, aláásott üreggel. Szűk bejárata lehetetlenné tette felnőttek hozzáférését a belső térben felhalmozott értékeinkhez, a láda felborítása nélkül, de ehhez ritkán folyamodtak. Csak a NAGYFIÚK jelenthettek veszélyt e kincsekre. Miattuk többször áthelyeztük azokat, de egy-egy kifosztás után ideiglenesen, míg újra eszükbe nem jut a kobozás, itt tudtuk biztonságban mindenünket, beleértve magunkat is.
Ekkoriban a láda oldalát merevítő léceken katonás sorban második világháborús puskatöltények sorakoztak. A gyenge fény miatt, a bunker így egy cápa torkára emlékeztetett. A bejárattal szemben, két élére állított téglán egy régi sparheldt lapján, a töltényekből kiharkálykodott puskapor halmozódott, akár oltáron az oltáriszentség. A lőszerekhez szerencsés véletlen folytán jutottunk. Az utca végén volt a Bordás-tó, aminek partján szemétlerakó helyet létesítettek. Az ekkoriban zajló házfelújítások következtében, ide rengeteg építési hulladék került, beleértve a padlásokról ledobált lomokat is. Ezek nekünk, gyerekeknek valóságos aranybányát jelentettek.
A második világbajnokság alatt helyben lezajlott ütközet, ami a híd felrobbantásával járt, még hosszú évekre kihatott. Sok volt a háborús szemét. Sisakok, bajonett-hüvelyek, kulacsok, rozsdás fegyveralkatrészek, ritkán nehéz, réz ágyúlövedékhüvelyek tarkították ezáltal játékaink „arzenálját”. Egy napon a NAGYFIÚK kisebb szatyornyi gyalogsági tölténnyel tértek haza. Tisztes távolból figyeltük őket, mihez is lehet kezdeni az efféle szerzeménnyel. Tanakodtak, hogy tűzbe hajigálják-e, vagy nem. A tűzbedobás a nagy hangjelenség miatt a zsákmány felfedezését jelentette, ami mindig felesleges bonyodalmakat okozott, és azt már mi is tapasztalatból tudtuk, mit jelent, ha a szüleink, vagy a frontot megélt idősebbek felfedezik ezeket a régiségeket. A tűzbe dobás, azért sem volt jó, mert igaz, élvezetes robbanásokkal járt, de ritkán találtuk meg utána a töltényhüvelyt, ami kurrens cikknek számított akkoriban. Ezért inkább szétszedtük mind. A bebarnult töltényeknek, fogóval estünk, hogy eltávolítva a lőmagot hozzáférjünk áhított belsejükhöz. A kiömlő szürkés kockákról, tudtuk mire képesek, mégis inkább a hüvelyeken belül látott sárgaréz gyári csillogása vonzott minket, ahogy Cortezt vonzhatta az indiánok aranya. Gyermekujjak bugylibicskái bontogatták a halál konzervdobozait, amelyeknek még nem járt le a szavatosságuk. Nagyanyáink történetei a tragédiákról, amelyek gereblyével összekapart gyermektetemekről szóltak, mind semmivé árnyasúltak ebben a csillogásban.
A NAGYFIÚK után, mi is szerencsét próbáltunk a Bordás-tónál, igaz, kevés sikerre számolva. De a konstelláció minden várakozásunkat felülmúlta. Először csak hatalmas, barna katonaköpenyeket találtunk, amelyekről marokszám tépdestük a koronás rézgombot. Persze ez is hatalmas szerencsének számított. Aztán, a találomra felrugdosott törmelékhalmok alatt megleltük Eldorádót! Mi egy egész nylonszatyornyi töltőlécben lévő Mauser-puskatöltényt szedtünk össze, nem úgy mint a nagyok! Hazacipeltük mind, és a bunkerban szedtük szét, gyűjtve a lőport, minél nagyobb halomba, hogy egyszer megmutathassuk, nekik, NAGYFIÚKNAK, hogy mi többet tudunk a felizzított sparheldt-lapra lökni, mint ők. Az elégett lőpor szagát, ugyanis mindegyikünk rajongásig szerette, nem beszélve a fény- és hangjelenségről. A hüvelyeket és lövedékeket, meg kis mennyiségenként adagolva, - mert ha észreveszik, hogy több is van, értékét veszti, de nem úgy mint a tőzsdén, hanem lecsapva elveszik – elcseréljük műanyag katonákra, vagy akár arra az élményre, hogy együtt robbanthatjuk fel. Vagy ha ezt sem, legalább egy meccs erejére, amit igazi bőrfocival játszhatunk. Bőrfoci ugyanis csak a nagyoknak volt.
Ekkor mi, ilyen kincsekkel igazi királynak érezhettük magunkat. Igazán megengedhettük a luxust magunknak, hogy cigarettázzunk. Könnyebb lett volna, ha lopunk egy-egy szál Fecskét apáinktól, vagy egy töltényt cigire elcserélni a NAGYFIÚKKAL, akik szintén apáiktól lopták azt, de ezt, fentebb megfogalmazott okok miatt nem láttuk indokoltnak. A dekkekből kisodortuk a dohányt. Volt egy pár rúzsfoltos cigarettavég a gyűjtöttek között, amit nem tudván mire vélni eldobtunk, félve a fertőzésektől. Így is elég szép félégett dohány gyűlt össze. Mivel akkor a gyufaméreg piros volt, téglákat reszeltünk keményebb kődarabokkal a piros színért. A téglaport vízzel hígítottuk, majd az elégett gyufaszálakat bemártottuk a masszába. Alig győztük kivárni, hogy megszilárduljon. Addig barátom a bátyjától üres füzetlapokat lopott. A dohánytörmeléket betekertük a papírszeletekbe, s jól lenyálazva cigarettát csavarintottunk. Mikor saját „gyufáinkat” végighúztuk a Magyar Szabvány dobozok dörzsfelületén, mérgeik reménytelenül porlottak széjjel. Ekkor jöttem rá, hogy a forma és a szín még nem minden. Lopott tűzeszközeinkhez kellett folyamodnunk. Ott, a halomnyi lőpor előtt, ezután felparázslott az első cigaretta. Majd a második. Indián békepipákat idéztünk, de eszünkbe sem jutott letüdőzni a maró füstöt. Azt azonban éreztük, hogy ez a pillanat jelentőségteljes. Ott és akkor megfogadtuk, hogy minden elszenvedett sérelmet visszafizetünk a NAGYOKNAK, és továbbra is, sőt még inkább semmibe vesszük a „városiakat” , a tápos csirkéket, mert mi, falusiak, jóval erősebbek vagyunk náluk, és ezért sohasem költözünk városra.
Ószövetségi pillanat volt. Elmúlt, ahogy a többi is. Nem kellett sok idő, és a NAGYFIÚK felfedezték búvóhelyünk kincseit. Részeg zsoldosokként fosztottak ki minket, majd a mulatozásukból messzehangzó robbanások nyomán a szülők vették el tőlük tiltott gyümölcseinket. Mi meg, kicsik, álltunk ott, sírva, kifosztva. MINDENKI TÖNKRETETT MINDENT, MINDENKI ELVETT TŐLÜNK MINDENT!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
