ifj. Morvaközi János
Az én Apám!

Soha nem sírt, nem panaszkodott. Soha nem fájt semmije, csak a szíve…

Az ember remél, terveket sző, de az élet valamiért mindig másként rendezi azokat.

Édesapánk, Morvaközi János 1916-ban született Abaújváron, szegény földműves család első gyermekeként. Édesanyja, Radácsi Julianna kékedi lány volt, édesapját Matusz Jánosnak hívták.

Az újvári Matusz családok a Hegyközből származtak, Nyíriből és Füzérkomlósról. Két rokon Matusz család lakott a faluban. Az egyik a Vinyicén – kertjük kinyúlt egészen a Hernád partjáig - Matusz Andrásék, akiknek négy gyermekük született: András, Matusz Magduska (özv. Tribusz Jánosné) édesapja, aki odaveszett a háborúban, Margit, aki Azari Józsi bácsi felesége volt. A mai kemping mellett volt a házuk, talán már nincs is meg az épület. Fiuk, Laci még ma is Miskolcon él. Aztán István, a darálós Pista bácsi, és Feri, aki később a Hegyközbe nősült.

A másik család volt Édesapánk családja. Nagyapánk, Matusz János és Matusz András testvérek voltak. Volt még egy József nevű testvér is, aki Tiszalúcra nősült. A harmincas években, a nagy világválság idején kiment Argentínába, ám aztán hazatért. A három Matusz gyerek – András, János és József – szülei komlóskaiak voltak. Édesapjuk, Matusz András és édesanyjuk, Sápi Zsuzsanna 1871-ben esküdtek meg Füzérkomlóson.

Az újvári rokonságunk sajnos lassan elfogy. Matusz Pista bátyánk családja nem itt él, Azari Laci és családja is csak látogatóba jár haza. Matusz Feri bátyánk annak idején, az én gyermekkoromban a Hegyközbe, Füzérre kezdett udvarolni, oda is nősült. Szíve visszahúzta az ősi Matuszok földjére. Sajnos már ő sem él. Lánya, Gizike és családja Füzéren laknak, velük tartjuk is a rokoni kapcsolatot. Élt még egy Matusz család a faluban, a nagy tiszteletnek örvendő Matusz János tiszteletes, aki a község református papja volt nagyon sokáig. Ám ő csak névrokonunk volt. Tehát Hegyközből jöttünk és telepedtünk le Abaújváron.

Apánk után még három fiúgyermeket szült nagymama, Bélát, Józsefet és Lászlót. Már senki sem él közülük. Nagyapám elég beteges ember volt, ezért Édesapánknak korán be kellett állnia a nehéz paraszti munkába. Mindamellett nagyon jó tanuló volt az iskolában. Erről tanúskodik a mai napig meglévő bizonyítványa, amely végig kitűnő.

Hat általánost, három polgárit végzett. Nagyon jó tanítói voltak. A mai öregek még bizonyára emlékeznek Kosztyu Ferenc vagy Fiedler István nevére, akik vármegye hírű tanítók voltak. Nem tudom, elfogult vagyok-e, vagy sem, de szerintem Újváron mindig színvonalas oktatás folyt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy számos kiváló szakember, pedagógus, sőt pap is kikerült innen. Hogy csak egy pár nevet említsek: Kántor Dezső mérnök, Bene Béla lelkész, Lőrinc László, Azari László, Azari Bertalan vagy Csuha István köztisztviselők, a pedagógus-utánpótlásról nem is beszélve, Magyari Lajos, Kecskeméti Pál igazgatók, Lőrinc Erzsébet, Morvaközi Ilona és még sokáig sorolhatnám a neveket. Nagyon sokan tartozunk hálával Varga Margitkának, Lestár Andrásnak, Csordás Istvánnak és feleségének, amiért következetes, szigorú pedagógusként elindítottak minket az emberré válás útján.

Visszatérve Édesapánkra, jó tanulmányi eredményére, szorgalmára felfigyelt a falu akkori jegyzője, Frenczel Dezső úr. Tudta, nagy szükség van Édesapám kenyérkeresetére, ezért pátyolgatni kezdte őt, munkát adott neki. A polgári befejezése után Apám először kisbíró volt, Sivák János főbírósága idején, aztán Frenczel úr magához vette mint kocsist. Így lett Édesapám Frenczel jegyző mindenese lett egészen 1938 novemberéig, katonának való bevonulásáig. Sűrűn mentek lovaskordéllyal Szászfára, mivel ott éltek Frenczel úr szülei. Édesapja abban a községben volt református lelkipásztor. A jegyző úr segítette a családot abban is, hogy a Matusz nevet Morvaközire változtassuk. Ő ismertre Édesapánk fiatalkori álmát, hogy katona, hivatásos katona szeretne lenni, no meg ott sorakozott mögötte a másik három gyermek, akikben szintén többet látott, mintsem otthon maradjanak a földet művelni. Mindegyiknek igyekezett egyengetni a jövőjét.

1939-ben, amikor megjelent a magyar királyi belügyminiszter 289.915/1939. II. számú rendelete a családi névváltoztatásról, Frenczel úr azt javasolta nekik, éljenek a lehetőséggel. Beadványt nyújtottak be, hogy a Matusz helyett Morvaközi legyen a család neve. A beadványt elfogadták. Az 1940. április 13-án kelt levélben ezt a tényt hivatalosan is rögzítették. Ettől a naptól fogva vagyunk Morvaköziek…
 

Édesapánk 1938-ban vonult be Kassára a Magyar Királyi 28. Honvéd Határvadász Zászlóaljhoz, az akkori Honvéd utcában lévő Bocskai István laktanyába. Kiváló katona volt. 1938. november 24-én megkapta első kitüntetését, a Felvidék visszacsatolása emlékérmet.

Váradi szkv. szakaszában, a Bocskay István laktanya hátsó kapujánál
Váradi szkv, Petefali szkv, Konrád tiz, Fijó tiz, Molnár tiz és Lass tiz
Kassa, 1940. február 20.

A laktanya még békés hétköznapjait éli, 5 km-es futóverseny a laktanya gyakorlóterén
Kassa, 1940. április 19.

1940 augusztusában kivezénylik zászlóalját Kárpátaljára, az akkori Ruszinszkóra.

Az iskola udvarán a pihenő alatt
Ruszinszkó, 1940. augusztus 10.

Ebédosztás
Ruszinszkó,1940. augusztus 11.

Kárpátaljáról hazavezénylik a zászlóaljat, mert az alakulatot kitüntetik. Zászlót kap a zászlóalj, ami – tudja minden katonaviselt ember – a legszentebb kincse a katonának. Élete árán is meg kell azt védenie, harcolni kell érte utolsó csepp véréig.
 

A 28. honvédzászlóalj zászlóavatása
Kassa, 1940. október 20.


A 28. honvédzászlóalj díszfelvonulása
Kassa fő utcája, 1940. október 20.

1941 elején Édesapánk a Magyar Királyi 101-es gépkocsizó tüzér üteghez kerül, Margitára. Szakaszvezetővé léptetik elő, leventék kiképzését bízzák rá.

Margita, 1941.

Leventegyakorlat
Margita, 1943. június 9.

Margita egy csendes kisváros a Berettyó partján, a mai Románia területén, a jelenlegi határtól harminc-negyven kilométerre, Nagyvárad közelében. Itt ismerkedik meg Édesanyánkkal, Jánosi Ilonával. Édesanyánk Margitán született, szülei nem voltak gazdagok, de nem is nélkülöztek. Nagyapa vasutas volt, nagymama pedig háztartásbeli. Egyetlen lányuk a szemük fénye volt.

Édesanyánk
Margita, 1940. január 19.

Édesapámat nagyon szerették és rá merték bízni lányukat. Ezek az évek Margitán – miközben még dúlt a háború – békésen, nyugalomban telnek egészen 1944. január 1-ig. Mindezidáig leventéket oktatott.

Elöljáróinak társaságában
Paotocsek Endő alezredes, Szabó Gyula zászlós, levente körzet parancsnok, Balla Ferenc zászlós, levete körzet parancsnok és Morvaközi János szakaszvezető
Margita, 1943. március 25.

Időközben őrmesterré léptették elő.

Margita, 1943.

Ami viszont az életük számára a legfontosabb esemény volt, az a megkötött házasságuk.

Margita, 1944.

De háború van! Újabb átvezénylés. A Magyar Királyi 103. számú utász tüzérséghez kerül. A front szeptemberben Sopronban, egészen pontosan Sopronkövesden éri Őket. Ott volt az üteg főhadiszállása. Azt írtam, őket? Igen, mert Édesanyánk is ment, ugyanis már én is velük voltam, közeledett születésem időpontja… Sőt, a nagymama is velük tartott, egyedül hagyva Margitán szegény nagyapát.

1944. október 2-án angol és amerikai szőnyegbombázás közepette megszülettem a győri Szent Erzsébet Kórházban. Azt mesélte szegény Édesanyám, jó hogy nem emlékszem azokra az időkre. Kórház, szőnyegbombázás, légó’ pince, félelem és aggódás, mert Apukáról nem tudtak semmit. Nekik már szervezni kellett a menekülést nyugat felé. Ez volt nap mint nap, hétről-hétre, mindaddig még meg nem erősödtük Édesanyámmal annyira, hogy elindulhassunk hazafelé. Édesapám döntése nyomán a nyugat felé nyomuló fronttal szemben, az életveszélyes utat választották, inkább mintsem nyugatnak menjenek. Édesapám hivatásos katona révén nem mehetett a családdal, rábízta őket legjobb barátjára, beosztottjára, aki az ő gépkocsi vezetője volt. Az egységük egyik gépjárművével egészen Budapest határáig jutottak el.

Onnan tovább vonattal utaztak, amíg nem robbantották fel a vasúti síneket, aztán hol szekéren, hol pedig gyalogosan, engem a babakocsin tolva. Így értünk el Bódvaszilasig, ahol egy nagylelkű család befogadott minket. Pár hetet itt pihentünk, aztán újra nekivágtunk az útnak. Irány: Abaújvár! Közben volt még egy állomás, Tiszalúc, ahol már a rokonokat kerestük fel – az Argentínából hazajött nagybácsit – egy pár napot ott is eltöltöttünk.

1944 novemberének végén újra nekivágtunk a hazafelé vezető útnak, hogy még a zord idő beállta előtt itthon lehessünk. Nagymama Tiszalúctól már nem tartott velünk, hazatért nagyapához Margitára. Innentől kezdve kilenc évnek kellett eltelni, hogy újra láthassák egymást. Évekig nem tudtak még levelet sem váltani.

Mi már otthon voltunk az akkori Király (most Kovács) utcában, amikor az oroszok bevonultak Abaújvárra. Engem nagyon szerettek a muszkák, kézről-kézre adtak. De azért a tyúkokat géppisztollyal lelövöldözték.

Megérkezésünkkor nem volt nyugalom a házban. 1942-ben meghalt újvári Nagypapa, maradtak a katonagyerekek. Apuka, Jóska és Béla bátyja katona volt, a tizenhét éves Laci bátyja is már leventekiképzésre járt, és közeledett a front. Végre aztán eljött 1945 tavasza, a háború véget ért. A Nagypapa halála okozta fájdalmat az kárpótolta, hogy mind a négy fiú épségben megmaradt, legalább a háború nem csonkította meg a családot.

A patak parti családi házban laktak Jóska bátyáék, aki már szintén nős volt. A „mocsárka” melletti Szabó Józsi bácsi lányát vette el. Béla bátyám Göncre nősült. Laci bátyám ugyan már Sátorljaújhelyre járt a kereskedelmibe, de így is kicsi volt a ház két családnak, no meg a nagymamának. Ismét Frenczel Dezső bácsi segített. Felajánlott egy ideiglenes szobát a jegyzői házban, ami a mai polgármesteri hivatal mellett volt. Ott laktunk 1946-ig, amíg Göncre nem költöztünk.

Apuka 1945 márciusában leszerelt a Magyar Királyi 101-es honvéd gépkocsizó tüzér pótütegtől. 1945. augusztus 6-án pedig végleg leszerelt a honvédségtől, ugyanis Ő hivatásos katona volt. A Miskolci 1. számú Honvéd Igazoló Bizottság igazoltnak jelentette ki, tehát újból civil ember lett.

De Édesapánk vonzódott az egyenruhához, így nem véletlen, hogy amikor 1946-ban megkezdődött a Magyar Demokratikus Rendőrség szervezése, ő jelentkezett. A Göncön lévő körzeti rendőrségnél teljesített szolgálatot. Ez a családunknak is nagy reményekkel kecsegtető jövőt jelentett. Szolgálati lakásban laktunk. Ez nagyon fontos volt, mivel 1946. március 3-án megszületett Ilona húgom is.
 

A rendőrség kertjében
Gönc, 1946.

1947-ben egy olyan esemény következett be az életünkben, ami szüleink minden jövőbe vetett hitét megrengette, sorsunkat örökre megpecsételte. Édesapámat koholt vád alapján letartóztatták, három év börtönbüntetésre ítélték. Ez az időszak vesszőfutás volt Édesanyánk életében. Tele megaláztatással, nélkülözéssel, bánattal és reménytelenséggel. Nem volt elég az, hogy – miután Erdélyből jött – nem fogadták be a faluban, de még a család is rosszhiszemű volt vele szemben. Ha mi, gyerekek nem lettünk volna, be sem fogadják. Mert Göncről haza kellett költöznünk Abaújvárra, nem volt más lehetőségünk. De Édesanyánk megmutatta mindenkinek, mennyire erős valójában. Elhatározta, hogy felneveli két gyermekét, még ha bele rokkan, akkor is. Nehéz évek következtek…

Szolgált Lang Hermannéknál. Hermann bácsi hentes és mészáros volt, vágóhídja lent volt a cigánysoron, a patak partjánál. Nagyon rendes zsidó család volt. Ott laktak a „szugban”, a sírásó Ernő bácsiék szomszédjában. A vinyicei Szabó Feri bácsi fia, Szabó Laci vette meg később a házukat. Aztán Édesanyám dolgozott Filcer Józsi bácsiéknál a tejcsarnokban, továbbá takarított a házukban.   

Mi éltük boldog gyermekkorunkat. Hála istennek, akkor még nem fogtuk fel, mi is történik körülöttünk! Nagyon szerettek minket, nem csupán Nagymamámék, de mindenki az utcában. Ez azért is volt így, mivel rajtunk kívül azon a környéken nem volt több kicsiny gyermek.

A szomszédban Matusz Magduskáék laktak. Drága Ilon nénje is imádott minket. Nagy Kati nénit, aki teljesen egyedül élt – férje ottmaradt a háborúban – meg én szerettem nagyon. De ő is engem, szinte a saját gyermekeként. Trudics bácsiék, Magyari Öcsiék, Kovács Makaturáék mind-mind rajongtak értünk. Sokat tudnék mesélni erről az időszakról, amelyre már én is emlékszem, de kevés az időnk…

Nagymama levélkihordó volt. Amikor tehette, engem mindig elvitt magával. Kapaszkodtam a bő szoknyájába, figyeltem amiket mesélt. Sokat mesélt, amikor ketten voltunk, és bizony sokat voltunk kettesben. Az egész falunak ő vitte a jó vagy rossz híreket, ő volt mindenki „Julis nénije”.

Túléltük ezt a nehéz időszakot. Örök hálám Aladárnak - Gallyas Aladár, a görbehátú - aki megmentette Édesanyánk életét. Ő állította meg az őrbutyka előtt a Hernád partján… Nem tudtam Aladár életében eléggé meghálálni tettét, de tudják meg leszármazottai, hogy mindig meleg szívvel gondolok Rá. Isten nyugosztalja!

1949 karácsonyára Édesapánk hazajött.

Én mindig Nagymamával aludtam. Gyönyörű, háta közepéig érő, enyhén hullámos haja volt. Éjszakára kibontotta, de nappal befonva és kontyba kötve hordta, ami akkor divat volt. Édesanyánk a velünk szemben lévő ágyon aludt Ildivel, Jóska bátyáék meg az első szobában. Egyszer egy hangos sikoltásra ébredtünk. Édesanyánk volt az. Emlékszem, hogy egy idegen alak hajolt felém és „drága fiamnak” szólított. Aztán ott lógtunk a nyakában, mindnyájan, sokáig.

Egy ideig alkalmi munkából éltünk, ami falun adódott. Volt ugyan egy kicsiny darab földünk, de abból mindenre nem futotta. Még ebben az évben kaptunk lakást a valamikori jegyzőlakban, ahol később Makatura Józsi bácsiék laktak. Itt kezdődött új abaújvári életünk. Itt alakultak ki maradandó barátságok, nem csupán a gyerekek, de a szülők részéről is. Hogy szokták mondani? Tűz a tűznek, víz a víznek, cigány a cigánynak barátja. A mi szüleink is a hasonló sorsú Ráski családdal próbáltak meg közelebbi kapcsolatba kerülni. Ott Teri néni német származású volt, itt maradt két fiúgyermekkel, mert Pista bácsi fogságba esett.

Barátaim, Ács Tibi és Szabó Berti, majd a későbbiekben Ács Ernő lettek. Tibi sajnos már nincsen közöttünk. Ernővel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ő felső utcai gyerek volt (igaz, most is az), de sokat lejárt az alsó szomszédunkba lakó Makatura János bácsiékhoz, a nagyapjáékhoz.

Édesapánk 1951. január 1-től munkát kapott a Miskolci Útfenntartó Vállalatnál, útkaparó lett az újvári szakaszon. Ezt a munkát becsülettel végigcsinálta egészen 1976-ig, nyugdíjaztatásáig. Együtt dolgozott Gladics Mihállyal (övé volt a kékedi szakasz), a telkibányai Szarka Józseffel, a zsujtai Rozgonyi Lajos bácsival, a gönci Boda Lászlóval. Jó brigád voltak így együtt. Ez nagyon jót tett Édesapánk lelkének is. Mi, gyerekek cseperedtünk. Elkezdtem iskolába járni, 1952-ben Ildi is iskolás lett.    

1953. egy újabb sorsfordító év volt az életünkben. Eljutottunk odáig, hogy saját házat vehessünk. Élt a faluban egy idős házaspár, Pataki Pista bácsi és a felesége. A vár délkeleti tövében laktak, egy nagyon szép, jó fekvésű, szomszédok nélküli helyen, egy zsúpszalmatetős , szabadkéményes, búboskemencés parasztházban. Ezt vettük meg tőlük, eltartási szerződéssel. Halálukig együtt laktunk az öregekkel. Mi is temettük el őket. Mindnyájan szerettük Pista bácsiékat. Hosszúszárú tajtékpipája volt. Ült a tőcik előtt a sámlin és mesélt nekünk. Főleg Amerikáról, a tengerről, mert a harmincas években ő is kivándorolt.

Pataki bácsiék halála után elkezdtük átalakítani a házat.  Cseréptetős, nagyablakos, takaros kis otthon lett belőle. Az nyílászárókat asztalos Pista bácsi csinálta. Vele már akkor jó barátságba kerültünk, amikor még a jegyzőlakban éltünk. Ő volt a régi lakásunk mellett lévő terményraktár raktárosa. Én nagyon szerettem. Megengedte, hogy ott sertepertéljünk körülötte, sokat élcelődött velünk.

Volt egy darabka földünk is. A réten lévő – akkor még magyar területen található – nagymamáméktól örökölt föld fejében Felsőkéked határában, egészen a Csehszlovák határ mellett kaptunk csereföldet. Jó messze! Sokszor bandukoltunk el a nyári aratás, behordás idején két tehénkénkkel a határig.

1955. augusztus 28-án megszületett Jutka húgunk. Mi már nagy gyerekek voltunk, de nagyon örültünk a kistestvérnek. Minden tekintetben gyarapodtunk. Sokat kellett dolgozni mindnyájunknak, de bírtuk, és a sok munka mellett ráadásul jól is tanultunk.

Korábban már utaltam rá, hogy az újvári gyerekeknek nagy ajándék volt a sorstól, hogy olyanok tanítottak bennünket, akik előtt csupán egy cél lebegett, embert nevelni a gyermekből. Az én korosztályomat Varga Margitka, Csordás István és felesége, valamint Lestár András tanították.

A nehéz paraszti munka próbára tette Édesanyám erejét, de beletanult a kemény falusi életbe, megedződött. Erejét nem kímélve dolgozott. Arattunk harmadért, sokat kapáltunk, Apuka etető volt Magyari Lajos bácsi cséplőgépén. Anyuka felvette a versenyt az újvári parasztasszonyokkal. Emlékszem olyan évre a TSZ-es időkből, amikor neki volt a legtöbb munkaegysége. Ács Gyula bácsi, a TSZ elnök szerette szorgalmáért, egyenességéért, szókimondásáért. Határjáráskor, amikor az asszonyok elé ért, csak annyit mondott: „Ugye meglösz Ilon?” Sokat tudnának mesélni azok az asszonyok, akik akkor a dohányban dolgoztak…

A dohányos brigád (aháttérben halványan látszik az abújvári templom tornya)
Abaújvár, 1976. október

Teltek, múltak az évek. Közben Édesapánkat szerették volna bevinni Miskolcra a központba, de a család nyugalma érdekében nem vállalta. Útkaparó maradt egészen nyugdíjazásáig. Mi nem éreztünk megkülönböztetést azért, mert szegények voltunk, vagy mert Édesanyánk erdélyi volt. Az utóbbi miatt megvolt a saját bánatunk.

Nekem sok más barátom is volt Ács Tibin és Szabó Bertin kívül. Osztálytársaim mellett barátomnak tekintettem Panykó Pistát. Lent laktak a cigánysoron. Nagymamája, Rozál néni érdekes öregasszony volt. Pista édesanyja özvegy volt. Később felkerültek a kastélykertbe, a Kántor Hubert bácsiék melletti házba. Maris néni sokáig volt hivatalsegéd Szokoli Pál tanácselnöksége alatt.

Nekem voltak cigány barátaim is. Voltak olyan osztálytársaim, akik később híres zenészek lettek, Gallyas Gábor és bátyja, Jenő. Gábor cimbalom művész lett, Jenő híres prímás. Jelenleg Budapesten élnek. Később, amikor már „legények” voltunk, mulatni mentünk, bálba jártunk, jó viszonyba kerültünk a zenész cigányokkal. Mátyás Berti bácsi és zenekara, Mátyás Elemérék, Gallyas Sanyiék és nem utolsó sorban Janó fiai, az előbb említett Gábor és Jenő, jobbnál jobb zenészek voltak. Berti bácsiék Kékeden is muzsikáltak a fürdőben, de átjártak a hegyen túli Füzérre is.

Édesapám nem volt kocsmába járó. Templomba se jártunk, csak „koronás ünnepek” alkalmával. Olyankor, hiába voltunk katolikusok, szívesebben mentünk a református templomba. Maradandó nyomot hagytak bennem Kovács János lelkész prédikációi, szerettünk fent a karzaton együtt énekelni Pistával, a kántorral.

Szüleink azért dolgoztak éjt nappallá téve, hogy nekünk biztosítani tudják a továbbtanulási lehetőséget. Mind a hárman éltünk is ezzel. A lányok, előbb Ildi, aztán kilenc év múlva Jutka is Sárospatakon végezte el a gimnáziumot. Érettségi után Ildi, munka mellett Nyíregyházán megcsinálta a tanárképző főiskolát. Pedagógus lett, több mint negyven évig tanított. Jutka pénzügyi vonalon találta meg a számításait, ő is munka mellett végezte a főiskolát. Még ma is dolgozik.  Én pedig műszaki pályára kerültem, hatvanöt éves voltam, amikor nyugdíjba vonultam. Ez volt szüleink életének célja, hogy kitanuljunk, nekünk más legyen, mint nekik. Elérték! Hála nekik, mindenért!   

Édesapánk 1976-ban ment nyugdíjba. Ekkor még jól működött a TSZ, szükség volt minden emberre. Apuka nyugdíjasként még évekig dolgozott a Szövetkezet tanyáján éjjeliőrként. Dolgos, mozgalmas, boldog évek voltak ezek. Édesanyánk is megnyugodott, mert megvolt a rendes kapcsolat a margitai Nagymamáékkal, az ottani rokonsággal. Mi, a gyerekek már önállóan jártunk Margitára. Ám közben Nagyapa meghalt, 1973-ban Nagymamát végleg áthoztuk mihozzánk. Itt is halt meg, az abaújvári katolikus temetőben nyugszik.

Ahogy múltak az évek, szaporodtak a kellemes gondok is. A lányok férjhez mentek, én megnősültem, jött az első unoka, Csaba, aztán többiek, Gabóca és Emese. És még egy jó dolog történt velünk, ami Édesapánk lelkét végleg megnyugtatta. A rendszerváltás után nem sokkal, 1990-ben rehabilitálták. Az 1945 és 1963 közötti törvénysértő ítéletek semmissé nyilvánításáról szóló 1990. évi XXVI. törvény alapján megindult az eljárás 1990. június 14-én. 1990 novemberében megszületett a határozat Édesapám rehabilitálásáról. 1991 januárjától megkezdődött az anyagi kártérítése is.

Szüleink azonban egyre fáradtabbak lettek. Főleg Édesanyánkat viselték meg a nehéz évek, a kemény falusi munka terhei. Sokat betegeskedett, gyengélkedett. Közben meghalt Bözsi nénje, Jóska bátya egyedül maradt, ám egyszer hirtelen agyvérzést kapott. Sikerült megmenteni, de fél oldala lebénult. Szerencsre került egy szociális otthonba, ott is halt meg. Néhány nap múlva Béla bátya is követte őket. A négy fiúból hirtelen már csak kettő maradt. Az elmúlásnak ez a kézzel fogható közelsége nagyon megviselte családunkat.

1998. május 31-én, 77 évesen meghalt Édesanyánk. Nagyon korán…

Nagyon bánatosak lettünk. Fájt a szívünk, amiért nem tudtuk nekik megadni azt a nyugodt, gondtalan öregkort, amelyben még kettesben élvezhették volna gyermekeik, unokáik, dédunokáik szeretetét, közelségét. Nem csak lélekben, a szívünk mélyén, hanem a közelség fizikai értelmében.

Már Édesanyánk halála előtt tíz évvel, 1988-ban azt terveztünk, feljönnek hozzánk lakni Budapestre. Ezért is vettünk egy családi házat a nagytétényi zöldövezetben. Ám ők úgy döntöttek, amíg ketten vannak, nem hagyják el Újvárt. Így lett. 1998-ban azonban Apuka egyedül maradt. Nem volt tovább mire várni, felköltöztettük hozzánk. 1998 augusztusától tíz éven át megadtuk Édesapánknak azt, amit egy nyolcvanas éveiben járó édesapának meg lehet adni.

Rendszeresen jártunk haza, Újvárra. A családi házat nem akartuk eladni, hogy élete végéig élvezhesse annak meglétét. Egyszer, mikor közeledtünk Abaújvár felé és a „zsujti köteleknél” elénk táruló Hernád völgyének sajátos szépségénél felbukkant a templomtorony, Édesapánk vegyes dallamhordozással kezdte énekelni, hogy

„Közel van a kicsi falum,
Mert a tornya máris idelátszik,
Most még egyszer haza jövünk,
Hogy kis házunkat,
Sírhelyünket újra lássuk.
De szeretnék itt maradni,
Találkozni velük,
Mert már sírjaikat régen
Könnyes szemmel nézzük.
Könnyeimmel megöntöznék
Minden szál virágot,
Amelyeket sírotokon
Újra, újra látok…”

Általában így érkeztünk haza, ilyen hangulatban. De mindig jó volt haza menni, otthon lenni!
A gyerekek, unokák közelsége gyógyír volt bánatos szívének. Édesanyánk elvesztését nehezen tudta feldolgozni. Igyekeztünk bepótolni az eltelt életünkből kimaradtakat, sokat kirándultunk együtt, új barátokra lelt közös programjainkon. Feleségemet imádta. A „drága menyem” pedig leste minden kívánságát.

Családok! Sorsok…

Feleségem családjában is, mint a miénkben, apai ágról négy fiútestvér volt. Ám míg minálunk a háborúból mind a négy fiú hazajött, feleségem édesapja 1944 áprilisában írt utoljára Magyarország területéről, Ásványráróról. Azóta nem hallottunk felőle. Ottmaradt két kicsiny gyermek, édesapa nélkül. Így nőttek fel a lányok. Feleségem talán ezért is szerette annyira Édesapámat. De ez kölcsönös volt.

Édesapánk a saját maga által felállított szigorú napirend szerint élt. Nagyon fontos volt számára a rendszeres mozgás. Munka a kertben, ebéd utáni pihenés, majd séta Pumi kutyánk kíséretében.

Budapest, Nagytétény, 2006. szeptember

Megélte unokái emberré válását, nagy boldogság volt számára első dédunokájának, Ádámnak a születése. Ahogy nőttek az unokák, cseperedett a dédunoka, Ő sem lett fiatalabb. Közeledett az idő…

Készült rá. És egyszer eljött.

A 92. születésnapját már nem érte meg. Nem sokkal előtte, 2008. március 11-én elment Édesanyánkhoz.

Kívánságának megfelelően Abaújváron, a református temetőben lett örök nyugalomra helyezve, Édesanyánk oldlán. Temetésekor, sírjuk mellett hallgatva Tóth István tiszteletes búcsúztató szavait, döbbentem rá, mi is történt…

Hatvannégy évesen felnőtté váltam.

rögzítve: 2012. márciusa