Sztojalovszy Béla:
Visszaemlékezés katonaéletemre és hadifogságomra
kivonat
Sztojalovszky Béla 1919. március 15-én született Sátoraljaújhelyen. Ő egyike azon keveseknek, akik végigküzdötték a második világégést, és még jelenleg is köztünk vannak. A doni összeomlás után jutalma neki is a megaláztatás volt. „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hírhedt hadparancs, a háború további borzalmai, a hadifogság és a kommunista éra alatt elszenvedett további elnyomás rásütötte lelkére azt a szégyenletes bélyeget, melynek pont az ellenkezőjét érdemelte volna.
Így esett, hogy a rendszerváltozást követően, szabad levegőt szívva, Béla bácsi rendezte régi számláját és tollba mondta visszaemlékezését, fél évszázad távlatából hátborzongató pontossággal elevenítette meg újra az eseményeket. A számos név, helyszín, történés, párbeszéd kapcsán a háború pokla, az emberi lény küzdelme, világok harca bontakozik ki az olvasó elméjében Sztojalovszky Béla sorait olvasva.
A szerző számos bajtársát, ismerősét említi meg név szerint, kiknek tetteivel példát kíván mutatni az utókornak, ám tekintettel van azokra, akik megítélése szerint nem jól végezték feladatukat, erkölcseikben, morális magatartásukban kivetni valót talál, az ő történetüket is elmeséli, de név szerint nem jegyzi le őket.
Visszaemlékezését gyermekkorának rövid felelevenítésével kezdi, elmeséli útját születésétől a Magyar Királyi Honvédségbe való belépéséig. 1940. december 2-án vonul be Munkácsra a 24. tábori tüzérhadosztályhoz. 1941. június 15-re végzi el a tartalékos tiszti iskola I. évfolyamát. 1942 áprilisában a II. évfolyamról, Hajmáskérről a tanfolyam formai befejezése előtt táviratilag visszarendelik, és május 6-án beosztják a 24/II. tüzérosztály törzsébe felderítőtisztnek. Itt lép rá a keletnek tartó hadak útjára, és bajtársaival egyetembe vonul egyre mélyebben a Szovjetunió akkor letörni látszó, ám hamarosan egyre inkább újraélesedő karmai közé.
„A terepet a kézi fegyverek, géppuskák rettentően erős pásztázó tüze borította. Az aknavetőkbõl kilőtt gránátok robbanásának forró légnyomását is gyakran éreztük, amint a ruhánkat a testünkhöz nyomta. Ott nem célzott lövések voltak, hanem állandó ropogás, és a lövedékek ott süvítettek az ember feje fölött. Egy kis vakondtúrásnyit kapartam magamnak a fejem elé." Ilyen körülmények között törtek át ötvonalas szovjet ellenállást, ám mikor nekik kellett védekezniük, a Donnál csupán egy vékony pókhálófonalnyi vonalat kellett tartaniuk.
„A szerelvényből erős géppuska- és kézifegyvertüzet kapott visszavonuló menetoszlopunk. Egy ház sarka mögött tüzelőállásba mentünk és a mozdonyba lőttem két páncélgránátot, utána a tehervagonok oldalán lévő U-vas merevítőket megcélozva tüzeltem, mivel a páncélgránát a fában nem robbant. Vagy nyolc kocsit végiglőttem, majd rájöttem, hogy igen hosszú a szerelvény, annyi lőszer nem lesz, így aztán csak minden másodikat lőttem. Ekkor aztán az oroszok kiugráltak és futásnak eredtek az emelkedőn. Ezt már a mi visszavonuló katonáink sem nézték tétlenül, így kirugdalták a Mannlicher puskák befagyott zárdugattyúit és lelőtték őket. Ezután jött a válasz. Tüzérségi és aknavető tűzösszpontosítást kaptunk. Pillanatok alatt számos halott, és súlyos sebesült volt közöttünk.”
A fagyban, kilátástalanságban Sztojalovszky Béla akkor is küzdött, mikor mások már feladták.
„Néhány napig egy Nyilas vagy Nyilasi nevű utászfőhadnaggyal meneteltem együtt, akinél volt egy szürke, időre robbanó tojásgránát arra a célra, hogy a szájába veszi, és felrobbantja magát, ha körülvesznek minket az oroszok. Én arra kértem, hogy ebben az esetben igyekezzen tőlem minél jobban eltávolodni, mivel nekem van a puskámhoz 40 darab töltényem, a derékszíjamon lévő pisztolyomban 8 darab töltény, és 2 darab Vécsei kézigránát a zsebemben, így mire ezeket felhasználom, vagy elfogynak körülöttem az oroszok, vagy közben átsegítenek a túlvilágra.”
Ám minden hiába, a doni katasztrófa bekövetkezik, és az összeomlást követően Sztojalovszyk Béla 1943. augusztus 1-ével leszerel, polgári állást vállat a hátországban. Ám 1944. február 18-án újra behívják a 24. tábori tüzérosztályhoz. A Kárpátok védelmének folyamatos megtörésével fokozatosan északnak-nyugatnak hátrálva, de minden egyes talpalatnyi anyaföldet védve, vérezve az egyre szoruló hurokban, napról-napra rosszabb körülmények közé kerülve jutnak el cseh földre, ahol a megdöbbentő, de feloldozó hír utoléri őket: A háború véget ért.
Ám nem nyernek feloldozást. Hamarosan gyűjtőtáborba kerülnek, és a vonat ismét kelet felé indul velük. Újabb kálvária veszi kezdetét. Munkatáborról-munkatáborra vándorolva osztályrészük a további szenvedés, megaláztatás, küzdelem az életért. Ez Sztojalovszky Béla könyvének második fejezete, a grúziai hadifogság.
Katonaévei alatt sokszor alkalmazzák tolmácsnak, mert felvidéki gyermekként beszéli a tót konyhanyelvet. Tudását a fronton bővíti, a fogságban továbbfejleszti, kamatoztatja. Gyakran játszik közvetítő szerepet a hadifoglyok és a táborvezetés között, ezért számos olyan dologról is be tud számolni írásában, amit a legtöbb hadifogoly nem tudott volna elmesélni. Közvetítőként is próbálja mindig bajtársai javát szolgálni. Jól szemlélteti ezt a Krán folyó völgyében lévő munkatáborban megesett története is:
„Tíz napi ottlétünk után, engem már félig-meddig tolmácsszámba vettek. Ekkor történt, hogy Charasó kapitány egyszer csak azt mondta nekem, rövidesen dolgozni fogunk, és ha jól fogunk dolgozni, jobb élelmezésünk lesz. Én megjegyeztem, hogy először jobb élelmezést kellene biztosítani, hogy legyen erőnk a munkához. Szerinte a jobb élelmezést a jó munkával előbb ki kell érdemelni. Erre én rámutattam a Gaz kocsijára és megkérdeztem, hogy a kocsival úgy megy-e fel a szerpentinen a fennsíkra, hogy ígéretet tesz a tank feltöltésére a felérkezés után, vagy elindulás előtt biztosítja az üzemanyagot? Erre elnevette magát és azt mondta: - Ravasz fasiszta vagy (Ti chitrij fasiszt)!”
Három év telik el a grúziai munkatáborokban, amikor érkezik a hír, hazamehetnek. Hiszik is meg nem is, ám végül megindul velük a vonat Magyarország felé. A háborúban szerzett kitüntetések pedig ottmaradnak a Szovjetunió egyik hadifogolytáborának fagyos földjében, mert rejtegetni kellett őket, és az indulás előtt már nem sikerül kicsempészni a rejtett kincseket. A magyar határt átlépve kapnak egy újabb gyorstalpaló politikai átképzést, melynek lényege: „Senkinek egy szót sem a kinti állapotokról, mert visszafelé is van vonat.” A könyv szerzője nem is mondta el történetét egészen mostanáig.
Az embertelenség poklában megmaradni embernek – ez a személyes drámája Sztojalovszky Bélának, melynek felvonásai a keleti fronton, Magyarország védelménél és a szovjet hadifogságban játszódnak, s mely a számos kín és gyötrelem ellenére nem tragédiával zárul, a főhős nem bukik el.
Ahogy ő maga is zárta visszaemlékezéseit, úgy ez a kivonat is Béla bácsi soraival érjen véget: „Azon igyekeztem, hogy Tinódi Lantos Sebestyénhez méltóan írhassam a visszaemlékezésem végén: Az, mi keveset írtam, igazat írtam.”
Mestellér János
az Észak-Magyarországi Hadtörténeti Egyesület alelnöke
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
